A bristoli perverz - novella

 „Talán maga sem tudta, de ez volt élete legboldogabb pillanata.”

 Kent Britton nyomozó váratlanul szintén egy bűntény részesévé válik, mint az áldozat apja. Egy neves bristoli magániskolában szörnyű botrány tört ki: az intézmény egyik legelismertebb tanárát, James Harpert, azzal gyanúsítják, hogy a mosdókba illetve az öltözőkbe kamerákat szerelt fel pedofil célokkal. A kamerák tizenhat éven át vették a tudatlan diákokat, köztük Tristet is, Kent lányát.

 Mrs. McRilley, Kent szomszédja, azonban olyan dolgot tud meg az esettel kapcsolatban, amitől az ügy száznyolcvan fokos fordulatot vehet.

 Egy csattanós, drámai krimi novella, amely a napokban megtörtént esetet dolgozza fel megtoldva az én fantáziámmal. 

• Műfaj: megtörtént esemény alapján, krimi, dráma, hurt/comfort, Mary Sue (egy icipicit),
• Besorolás: 12+
• Kulcsszavak: megtörtént esemény alapján, nyomozó, novella, felnőttkor, csattanó, helyszín: Anglia, 21. század, megrázó, haláleset, pedofilizmus
• Rész: 1
• Szám/személy, idő: E/3, múlt
• Szemszög: -
• Író: Dorothy Chanté
• Béta: anyukám

 Trailer

 Kent Britton nyomozó felzaklatva szállt ki a rendőrautóból. Vegyes érzelmek keringettek benne. Azt gondolta, most inkább a lánya mellett lenne a helye, mégis eljött, hogy ne, mint rendőr, hanem, mint átérző szülő, közölje a családdal ezt a szörnyű hírt. Úgy vélte, ha egy olyan embertől tudják meg, aki ugyanúgy részese ennek az egész borzalomnak, akárcsak ők maguk, akkor azzal elviselhetőbbé teszi a helyzetet. Trist mindössze tizennégy éves és eddig minden bizonnyal abban a hitben élt, hogy egyetlen férfi sem látta meztelenül őt. Kent cigarettát gyújtott, hogy elnyomja a benne tomboló emóciókat. Annyira boldog lett volna, ha mindez valaki mással történne meg. Szinte epekedett a vágyért, hogy a tény, ami kétségtelenül igaz, valójában csak egy aljas rágalom legyen. Miközben a füst átjárta porcikáit, felidézte Trist arcát, amikor elmondta neki az igazat. Az anyja erősködött azért, hogy Kent ne számoljon be neki a dologról, de így vagy úgy, rájött volna előbb utóbb, és inkább az apjától tudja meg, mintsem a BBC-től. Vagy ami még rosszabb: egy riportertől. Eleinte nem volt képes megmukkanni. Kentnek nem igazán volt hasonló esete, így el sem bírta képzelni, vajon hogy fog reagálni. A szájához szorította a kezét, és úgy hátrált, mintha szellemet látna. Aztán, amikor nekiment a falnak, felrohant a lépcsőn.

 Kentben újra fellobbant az a düh, ami már az eset nyilvánosságra hozatala óta állandóan benne égett. Mr. Harpert a legtöbb diákja nagyon kedvelte. Aranyos, de néha túl együgyű fickó volt, és őszintén szólva, Kent is rokonszenvezett vele.

 - Főnök, induljunk. – Thorley megigazította az egyenruháját. Fiatal, nagyra nőtt, fekete srác volt cappucchino bőrrel, és duzzadó muszklikkal. Valamikor réges-régen Kent is ilyen jól nézhetett ki. A fiatal rendőrökön vonzó az egyenruha a nők számára. Brenda is imádta a szexi uniformisát, különösen lehámozni az akkor még kigyúrt testéről. Ilyen szempontból egyáltalán nem volt nehéz nekik gyereket csinálniuk, és, ha Kent még a mai napig cuki rendőr pasi maradt volna, talán most egyben is lenne a család. Ám egy idő után a rendőrruha már nem feszült az izmokon, vagy inkább nem volt izom, ami feszülhet alatta. Akárhogy is, de Kent megöregedett, Brendának pedig ez nem tetszett. Régebben sem éltek luxus életet, viszont akkor legalább élvezték a szexet, meg a kémia is működött köztük. Kár, hogy az az átkozott húsz év olyan hamar elmúlt. Mire Kent észbekapott, már se pénz, se muszkli, se izzó levegő. Egyszóval mindent elveszített, amivel maga mellett tarthatta volna a feleségét. Brenda elment, és vitte magával az elragadó Tristet is egy gazdag pasihoz, aki mindent megtehetett értük. Andrew íratta be Tristet a magániskolába. A sors iróniája, hogy most pedig Kentnek kell eltakarítani a puccos taníttatásból született vesződéseket.

 - Rendben.

 Kent elrugaszkodott az autótól és végigmérte az előttük lévő hatalmas villát. A vaskerítések mögött szökőkút csordogált. A kertet madár alakúra nyírt sövényekkel, és ízléstelen törpékkel tömték tele. Kent majd kidobta a taccsot.

 Thorley odalépett a kerítéshez és csöngetett. Pár perc múlva a kétméteres, fehér, kovácsolt kapu kitárult előttük. Hamarosan végigtrappoltak a hosszú járdán egészen az óriási, ión oszlopokkal díszített házig.

 Ahogy Kent megnyomta a márványból kiépített bejárat előtt a csengőt, szinte egyből nyílt is az ajtó. Nagy meglepetésükre egy szőke, csinos nő alakja jelent meg. Először komornyikra vagy hasonlóra számítottak, és ez valamilyenszinten pozitív csalódás volt a számukra.

 - Rendőrség? – horkantott. – Mégis mit csináltunk?

 - Önök semmit. Egy eléggé megrázó hírt kell közölnünk – mondta Kent.

 - Fáradjanak beljebb. – A nő utat engedett a két férfinak.

 A ház belülről teljesen olyan volt, mint amire számítottak. Márvány mindenhol, a fejük fölött kristálycsillár és a faburkolatú falakon pár festmény.

 - Igazán szép ház – jegyezte meg Thorley. – Gondolom elég sok pénz fenntartani.

 - Soknak sok, de megéri, már ha az embernek futja rá.

 Thorley megértően bólintott. A srácról nem igen mondható el, hogy felsőbb körökből származik, így jóllehet, először, és talán utoljára van alkalma egy ilyen gyönyörű villában lenni.

 - Üljenek le a nappaliban – biccentett a jobb oldali boltív felé. Thorley kíváncsian előre indult, és ámulva nézelődött. Teljesen le volt nyűgözve attól, amit látott. Kentet nem igazán izgatta különösen a hely. Bár ő maga is egy egérlyukban élt, mikor meglátogatja Tristet, szintúgy ilyen házba kell, hogy bemenjen.

 Idő közben megtudták, hogy a hölgyet Adelle Wenonának hívják, és a lánya, Miriam, Trist osztálytársa. Mrs. Wenona elkezdett a lánya kimagasló iskolai, és ló ugrató teljesítményeiről regélni, így a tárgyra bő fél óra után tudtak csak rátérni.

 - Szóval imád lovagolni, tanulás mellett ez az egyetlen, ami kikapcsolja. Az iskolát is kedveli, tudja, Mr. Britton, a mi gyerekeink nem holmi névtelen egyetemekre fognak továbbmenni. Személy szerint én az Oxfordot javasoltam neki, és remélem lesz annyi esze, hogy oda is menjen, na nem mintha lenne más választása – felkacagott és láthatóan folytatta volna tovább, ám Thorley megelőzte.

 -  Elnézést, de önt nem is érdekli, miért vagyunk itt? – Kent hálás volt azért, amiért a társa megálljt parancsolt Mrs. Wenonának.

 - Meghalt valaki?

 - Hála istennek nem, de…

 - Hát, akkor nem is fontos! – kuncogott és töltött magának még whiskeyt. Eleinte Kentéket is megkínálta, de mivel ők szolgálatban nem fogyaszthatnak alkoholt, ezért teát kaptak. Kent azt vette észre, hogy minél többet iszik a nő, annál többet fecseg, így nem árt, ha sietnek.

 - Ezt kötve hiszem, asszonyom. – Kent kezdett újra dühbe gurulni. – A lányával kapcsolatos. – Letett az asztalra egy DVD-t. Mrs. Wenonának megfagyott a tekintete, amikor Kent felhozta a gyerekét. – Az egyik tanáruk, Mr. Harper ellen büntető eljárás indult pedofilizmus miatt. A fickó rejtett kamerákat szerelt fel az öltözőbe, a mosdóba és a zuhanyzóba. Az Ön lánya is szerepel a felvételeken. Nagyon sajnálom.

 Egy csattanó hang hallatszódott a nő irányából. A döbbentségtől még a poharat is kiejtette a kezéből. A Jack Daniels hamar szétfolyt a márványon, még a hófehér szőnyegre is ment belőle. Kenték lesütötték a szemüket. Nagyon jól tudta, mire gondolhat most az anya, elvégre ő is ugyanúgy átélte ezt. Ebben a pillanatban valószínűleg meg akarja ölni a férfit. Ilyen helyzetekben a realitás érzék és a racionális gondolkodás szinte elképzelhetetlen. A szülők védő ösztöne, ha a gyerekükről van szó olyan erős, hogyha a törvények enyhébbek lennének, szinte biztos, hogy még Kent is ámokfutásba kezdene, és feldarabolná élve Mr. Harpert.

 Mrs. Wenona nem jutott szóhoz. A száját eltátotta és az arcát elkezdték belepni a ráncok. 

 - Anya, igaz ez? – Az előszobába nyíló boltívben kirajzolódott a lány alakja. Ugyan olyan képet vágott, mint az anyja azzal a különbséggel, hogy az ő arcából nem áradt az alkohol miatt keletkezett mámor.

 - Kicsikém, neked edzésen kéne lenned, nem?

 - Elmaradt az edzés.

 - Menj fel a szobádba! – A kétségbeesett szülő. Ez sem volt új Kentnek, mi több, Brenda reakciója is teljesen ugyan ilyen volt. Lehetnének barátnők.

 - Kérem ne – szólt közbe Kent. -, tudnia kell az igazat. Higgye el, nem, mint kívülálló mondom ezt, nekem is ugyanúgy meg kellett küzdenem a dologgal, akárcsak magának most. Többet ártana, ha úgy tenne, mintha mi sem történt volna.

 Mrs. Wenona tanácstalansága egyből meglátszott azon, hogy kérdés nélkül engedett Kentnek és biccentett a lányának, hogy üljön le.

 - Mond csak, Mr. Harper adott valami jelet erre a szörnyűségre? Esetleg csinált valamit, ami…

 - Kérem, muszáj pont most feltenni a kérdéseit? Nem lehetne máskor? – Szakította félbe Kentet Mrs. Wenona.

 - Azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Ha esetleg a diákokat az órán is molesztálta a férfi, akkor azzal még keményebb büntetést róhat rá a bíróság, és gondolom, Ön is szeretné dutyiban látni a rohadékot.

 Mrs. Wenona elcsendesedett. Most minden tekintet a lányra tapadt. A Wenona család legifjabbik tagja ugyanúgy nézett ki, mint az anyja, mindössze fiatalabb kiadásban. Szőke haj, horgas orr, sápadt, boldogtalan tekintet.

 - Ő… - kezdett bele. – Ő annyira kedves volt mindig. Engedékeny volt velünk, mindenkinek megadta a jobb osztályzatot. Sosem buktatott senkit.

 - Fiúkat sem?

 A lány csóválta a fejét. Thorley felsóhajtott.

 - A felvételeken ugyanúgy vannak fiúk és lányok is – mondta bosszúsan a srác, és egy huzamra lehörpintette a Lady Grey-t. Néha Kent úgy érezte, hogy jobban undorodik Thorley Mr. Harpertől, mint ő, akinek a lányát még videóra is vette.

 - Én… én ezt nem is értem – suttogott a lány keservesen.  Kent úgy vélte, a sírás küszöbén lehet éppen. Mrs. Wenona szemében fellobbant egy láng, ami leginkább egy anyatigris tekintetéhez hasonlított.

 - Most már épp itt az ideje menniük! – felpattant és már trappolt is az ajtóhoz, hogy kinyissa Kentéknek. A férfi megértette az anya reakcióját, így nem is akart tovább zavarni.

 - Találkozunk a tárgyaláson – búcsúzott el Kent, és Thorleyval kibaktattak.

 Brenda és Andrew üzleti vacsorára mentek, így aznap Trist Kentnél aludt. Mielőtt Kent elfuvarozott volna a régi citroen-ével a lányáért, kellően rendet rakott az apró házban. A szomszéd Mrs. McRilley utoljára két hónapja tapasztalt ekkora nagy mozgolódást a férfinél. A porszívó hangja annyira meglepte az öreg hölgyet, hogy kifészkelt a verandára, és onnan figyelte, vajon mit csinál a szomszédja. Az apró kerítés, ami elválasztotta az egymáshoz épített házakat, szinte semmit sem takart, így Mrs. McRilley kényelmesen tudta kémleni az eseményeket.

 - Maga takarít? Ilyen se volt még! – Alig negyed óráig bírta ki, hogy ne szóljon közbe, bár Kent nem igazán izgatta a vénasszonynak a szavai.

 - A lányom ma nálam alszik, szóval szeretnék minél nagyobb rendet csinálni – felelte Kent, mikor kivitte a kukába a szemetet. – A hálójában még mindig ott vannak a bababútorok, szóval éjjel én leköltözök a kanapéra, ő pedig a szobámban alszik.

 Mrs. McRilley jobbnak látta, ha inkább nem taglalja tovább a dolgot. Ehelyett belemerült a krimi könyvébe, amit nagy valószínűséggel a könyvtárból kölcsönözhetett ki.

 Mióta Mrs. McRilley férjét elvitte a rák, végképp egyedül maradt. A gyereke nem igazán foglalkozik vele, mi több, az unokáit nem is ismeri, így az egyetlen szórakozása az olvasás és a pletykálás mellet Kent figyelése. Imádott krimiket olvasni, és meg volt győződve arról, hogy egy nyomozónak még a magánélete is rendkívül fortélyos. Kentet nem igazán zavarta a hölgy, amikor pedig idegesítőnek találta egyszerűen csak bezárkózott a házba.

 Mrs. McRilleyt nagyon megviselte a férje halála. Az elmúlt tíz év valóságos kínszenvedés volt a számára, ami elősegítette azt, hogy még inkább egy magának való, zsémbes vénasszonnyá váljon. Mindemellett neki sem volt már sok hátra. A cukra rendkívül ingadozott, a sok szívrohamok pedig végképp legyengítette az egyébként is erőtlen testét. Az elmúlt fél évben az állapota egyre inkább súlyosbodott és az orvos szerint elég csupán túlontúl izgulnia, és vége. Mrs. McRilley ezzel együtt nem sajnáltatta magát. Úgy gondolta, ha meg kell halnia, hát áll elébe. Nem fél az ismeretlentől, valójában, már vágyódott arra, hogy újra együtt legyen a férjével.

 - Egyébként, hogy vannak a hangrögzítői? – kérdezte gúnyolódva Kent.

 - Nagyon jól, képzelje el! Akárcsak a kamera masináim is!

 Ahogy Mrs. McRilley egyre öregebbé vált, nem csak a szervezete, hanem az elméje is roncsolódott. Az idők során elolvasott krimijeit keverte a valósággal. Meg volt arról győződve, hogy hasfelmetsző Jacknek őrült követői vannak, akik mániákusan mészárolnak, így rendkívül érzékeny hangrögzítőket és térfigyelő kamerákat szereltetett fel a házára. Szinte az összes megtakarított pénzét ezekre szánta.

 Kent, miután makulátlan tisztaságot varázsolt, egy hatalmasat szippantott a forró, augusztusi levegőből. Öt óra körül lehetett, azaz fél óra, és Brendáék elindulnak. Neki is mennie kellett. A város másik oldalára, avagy az elit környékre kocsikázni elég sok időt szokott igénybe venni, így rögtön indult is. Még egy utolsó pillantást vetett a vén Mrs. McRilleyra, majd elment.

 Alig fél perccel az után ért oda Andrewék villájához, hogy ők elmentek volna. Semmi kedve sem volt kiszállni az autóból, így egy hatalmasat dudált, mire Trist egyből kilibbent az ajtón. Kent kilépett és hagyta, hogy a lány rácsimpaszkodjon, mint egy kis majomcsemete. Most még inkább szerette volna maga mellett tudni, így örült is annak, hogy így alakult. Brenda nem nagyon szereti, ha nála van a gyerek, azt mondja mindig: „Olyan snassz környékre nem viheted a lányunkat!”, így kész megváltás, amikor nem a McDonalds-ban tudnak találkozni.

 - Hogy telt a napod? – kérdezte Kent, miután beszálltak az autóba.

 - Unalmasan. Így nyáron nem tudok mit kezdeni magammal.

 - De hát voltatok nyaralni, az jó volt, nem?

 - Hawaii tetszett, de medence itthon is van, tenger pedig nem szükséges. – Kent elmosolyodott. Akármennyire is próbálta Brenda megváltoztatni Triset, sosem fog neki menni, mindig is ugyan olyan marad, mint az apja.

 Ezek után eltrécseltek Trist Hawaii-on szerzett élményeiről, és arról, milyen jók ott a halételek. A gastro témától mind a ketten meg is éheztek, így, mikor hazaértek, Kent rendelt pizzával, és bolti tortával kínálta a lányát. Örült neki, hogy nem finnyáskodik kaviár után, mint azt az anyja akarja, és mosolyogva nézte, ahogy a sovány leányzó a negyedik szelet pizzát is magába tömi.

 - Várod már a sulit? – kérdezte Kent, miközben ő is jóízűen nyammogott a maga szeletén.

 - Nem – felelte Trist egykedvűen. – Nem akarom, hogy megint kamerára vegyenek meztelenül.

 Kentben megállt az idő egy pillanatra. Bármit megtett volna azért, hogy ma még véletlenül se essen szó a dologról.

 - Na de kincsem, ez biztosan nem fog megint megtörténni! – Kent biztos volt abban, hogy igazat mond. Egyrészt ezzel az esettel az összes pedofilt megfélemlítették az egész városban – ha még van belőlük egyáltalán, másrészt pedig, ha esetleg meg is ismétlődne az eset, Kent pisztolyt fogna a fickó fejéhez.

 - Apu, gondolj bele, tizenhat éven át kukkolt minket!

 Tizenhat év. Kent nem is gondolt bele igazán abba, hogy hány osztály ballagott el azalatt, míg ő perverzkedett, és ettől még inkább meggyűlölte.

 - Tudom, és hidd el, szívem szerint szétloccsantanám annak a disznónak a képet, de akkor sincs már mitől félned.  Ha gondolod… ismerek egy embert, aki segíthet feldolgozni a traumát.

 - Az jó lenne – mosolygott Trist.

 Az este további felében Kent a lehető leginkább kerülte a dolgot. Elhatározta, hogy másnap fel is hívja a pszichológus ismerősét, de addig mindenáron megpróbálta élvezni azt, hogy együtt lehetnek. Trist imádta a horrorokat, de Kent most jobbnak látta, ha vígjátékokat vesz ki a videotékából. A maga fajta fiatalok odavannak a Családi üzelmek és társaiért, így végül négy amcsi filmmel tért haza. A legtöbb kollégája is dicsérte őket, így csak nem lehetnek annyira rosszak. Éppen betenni készült az egyik DVD-t a lejátszóba, mikor Trist így szólt:

 - Figyu, apa, asszem’ levegőzök, majd mindjárt jövök – mondta, miközben teljesen el volt foglalva az Iphone-jával. 

 - Oké, menj csak, addig készítek Pop-cornt.

 De valójában Tristnek egyáltalán nem volt szüksége levegőre, sokkal inkább cigarettára. Amint kiért a kertbe, megkereste a telek azon pontját, ahonnan az apja biztos nem látja, és rágyújtott. Túl feszült volt, így kellett neki egy kis nikotin. A falnak dőlt, és élvezte, ahogy a ház kövének hidegsége versenyt táncol a füsttel a testében. Olyan kellemes volt egyedül lenni, hogy el is gondolkozott azon, vajon nagyon nagy baj lenne-e, ha elmenne sétálni? Bár első meggondolásra nem is volt olyan rossz ötlet, tudta, ha eltűnik, az apja zsaru énje egyből felébred, és átkutatja a várost érte. Nem akart semmilyen felhajtást, éppen elég volt neki ez a Harperes ügy. Azon is elég sokat fájlalta a fejét.

 Ám amikor a teste végleg ellazult, csörrent fel a telefonja. A kék kijelzőn ez a név állt:

James Harper

  Felsóhajtott. A vén perverz már napok óta csüng a rendőrségi telefonon. Nem hagy neki egyszerűen szabadidőt. Általában, sőt, mindig le szokta nyomnia hívást, de úgy gondolta, most ad a fickónak egy esélyt.

 - Halló? – szólt bele a telefonba.

 - Na, végre, hogy felvetted! Hála neked itt kell ülnöm a rendőrségen, és hamarosan sittre is zárnak, szóval nagyon jó lenne, ha legközelebb felvennéd a telefonodat, te kis ribanc!

 - Na, nyugodjon meg tanárbá, az idegeskedés káros az egészségnek! – Trist hangjából erős arrogancia áradt, amitől a férfi még feszültebb lett.

 - Ne csitítgassál engem! Miattad van ez az egész!

 - Miattam? De hisz megállapodtunk, rendszeresen cseréltem magának a felvételeket, vettem új kamerákat, ha az egyik tönkremenne, csak azért, hogy kiélhesse a perverzióit, amit tizenhat éven át titokban tartott. Olyan keményen fáradoztam, és mindössze csak a felvételek másolatát kértem érte.

 - Megzsaroltál! Észrevetted a kamerákat, és azt mondtad, hogy…

 - És ezt ugyan ki hiszi el magának? – Trist felkacagott. – Semmi bizonyítéka nincsen ellenem. Maga, tanárbá, a börtönben fog megrohadni, míg én jó pénzért eladom a még nálam lévő felvételeket.

 - Nem értem mire jó ez neked. Elvégre gazdagok vagytok, nem?

 - A szüleim ellenőrzik az összes kiadásomat, mindig kérik, hogy mutassam meg, mit vettem a pénzükből. Valahonnan fizetnem kell a…

 - Drogos csitri! – üvöltötte bele teljes hangerővel James Harper a telefonba. Trist arrébb tette a fülétől a készüléket, és újra beleszívott a cigiébe. – Meglakolsz, ha kijutok a börtönből!

 - Ugyan már! A maga lelkén több szárad, mint az enyémen, James. Maga tényleg egy elvetemült ember, bár tény, hogy nélkülem sehol se lenne. Segítettem önnek, figyeltem, kinek tűnnek fel a kamerák, és mindegyiknek telebeszéltem a fejét mindenféle szöveggel, hogy ne higgyenek a saját szemüknek. Legyen hálás, na csá! – Lecsapta a telefont, és becsúsztatta a nadrágzsebébe.

 Nem akarta, hogy az apjának feltűnjön a távolléte, így elnyomta a csikket, és már indult is volna be a házba, mikor a szomszédból motoszkálást hallott. Mrs. McRilley volt az. Még mindig a verandán üldögélt, ám a döbbent, rettegéssel teli tekintetéből azt olvasta ki, hogy mindent hallott.

 - Maga meg mit bámul? – húzta el idegesen a száját Trist. Ha tehette volna, azon nyomban megfojtotta volna a vénasszonyt, nehogy elmondja bárkinek is a hallottakat. De ezt nem tehette. Nem gyilkolhatott.

 Beletúrt hát barna, hosszú tincseibe, és csókot dobott az öreg nőnek, aki ettől már végképp besokallt.

 - Hallottam mindent! Hogy tehetted ezt? Elmondom az apádnak!

 - Ugye nem gondolja, hogy hisz is majd magának? Pont a vén, bolond szomszédasszony szavai lesznek neki a mérvadóak, amikor a gyerekét gyanúsítja? Álmodozzon csak – mosolygott Trist és menten sarkon is fordult a bejárat felé. Megpróbálta minél mesteribben leplezni a félelmét afelől, hogy a nő nem blöfföl. Márpedig nagyon úgy nézett ki, hogy komolyan gondolja Trist beköpését.

 Onnantól kezdve Kentnek megpróbálta a jó kislány látszatát nyújtani, mint eddig, de ez már nehezebben ment, különösen, hogy eközben Mrs. McRilley szedte is ki a hangrögzítőből a felvételt, hogy még aznap elvigye a rendőrségre. Talán maga sem tudta, de az volt élete legboldogabb pillanata. Az álma afelől, hogy egyszer ő is egy krimi részese lehet, végre valóra válhat, és így értelmet nyert a sok masina felszerelése is.

 Mrs. McRilley a talán még nála is öregebb suzukiéhez trappolt és eközben erősen szorította a felvételt. Boldog volt. Rendkívül boldog. Tulajdonképpen ennél boldogabb még sosem volt. Beült az autóba és fél percnyi próbálkozás után sikeresen elindította. Mindezt Trist bosszúsan az ablakból figyelte, és közben azon morfondírozott, vajon éppen mire készül az a vén szatyor?

 Mrs. McRilley felkapcsolta az autó lámpáját és az akkor már besötétedett utcán végighajtva elégedetten taposott a gázba. Arra gondolt, hogy egy ilyen egyszerű kis fruska mennyire meg tudta változtatni az életét. Ilyen szempontból hálás is volt Tristnek. Az elmúlt évtizedben dédelgetett titkos vágyairól mindig is úgy hitte, sosem válnak valóra, és egy idő után már el is fogadta a szomorú tényt, miszerint a sírba viszi az álmait.  A sír - futott át az agyán a gondolat, miközben csillogó szemekkel ment az országúton. Vajon merre lehet az én sírom?

 Abban a pillanatban, hogy ezen végigtöprengett, valami felfoghatatlanul meseszép örömöt érzett. A szíve felől jött. Örömteli volt. Nagyon örömteli. Túl örömteli.

 A mellkasához kapott, és tehetetlenül elfetrengett az üléseken. Érezte, ahogy elfogy a levegő a testéből, és a szervezete önkéntelenül is harcol az oxigénért. Az autó önmagát hajtotta, és, mint egy ringrispir, úgy forgott körbe-s körbe. Mrs. McRilleynek abban a percben deja vu-je lett. Emlékezett, mikor az akkor még hat éves kislánya erősködött, hogy üljön fel vele a hullámvasútra. Hullámvasút. Kislány. Vidámság.

 A teste fájdalmat érezhetett, bár ebben ő nem volt biztos. Olyan volt az egész, mintha minden egyes porcikájára hatalmas zsibbadás törne, amitől semmilyen szenvedést nem fog fel az agya. A másik pillanatban egy erős, merev tárgyra lett figyelmes az alsó végtagjainál. A fémdarab jóllehet eltörte a lábát, bár nem kimondottan izgatta a dolog. Most csak ő volt. Ő meg a lánya és Mr. McRilley. Amint meglátta a férjét a rég elfeledett szerelem lángjai belobbantak a lelkébe. Mind a ketten ott ültek a hátsó ülésen és mosolyogtak rá.

 Mrs. McRilley észrevette, hogy az akkor már roncsban álló autó lassan ugyan, de visszanyeri eredeti formáját, mi több, pontosan ugyan úgy nézett ki, mint mikor hajdanán megvették. Az autóval párhuzamosan ő is és a férje is megfiatalodtak. Mrs. McRilley, a zsémbes vénasszony, most huszonéves szépségként tündökölt a sármos férje előtti ülésben. Lassan feltápászkodott, és megfogta a kormányt. Mosolygott.

 - Hova megyünk, anya? – kérdezte a kislány.

 - Oda ahová csak akarsz – mondta, és elhajtott valahová messzire maga mögött hagyva a földi életet.

 Mindezek után Mrs. McRilley nem tudta elvinni a felvételeket a rendőrségre. A halál oka nem szívinfarktus, az mindössze hozzásegített a dologhoz. Miután Mrs. McRilley elfeküdt az üléseken, karambolozott a hazafelé haladó Brendájékkal. Trist mindezt iróniának tartotta, a szülei még tudat alatt is megvédték őt annak ellenére, hogy jómaga is bűnös az esetben.

 Ami a lányt illeti, a baleset után Mr. Harper vallomást tette ellene, bár nyilván senki sem hitt neki, így Trist titka a mai napig nem került napvilágra. Továbbra is a szülei pici kislánya maradt, és már azt is tudta, hogyan fogja előteremteni a bogyókra a pénzt.

  Az új tanév kezdetén Trist eléggé vegyes érzelmeket táplált. Sok feladata volt, és az idő sürgette. Megigazította a sporttáskát a vállán, ami olyan nehéz volt, hogy alig bírta el. Ez nem is csoda, hiszen a beépítésre váró kamerák elég sokat nyomtak.  

Tetszett? Iratkozz fel!
Kérsz még? Csatlakozz hozzám facebook-on!
Kérdésed van? Tedd fel ask.fm-en!