Azt ígérted... - 2.rész

 Egy gyermekkori ígéretnek bizony nagy súlya van. America még a mai napig emlékszik arra a

fogadalomra, amit 10 éve a bátyja, Radar tett neki. De az idők változnak, és America meg van győződve arról, hogy Radar elfelejtette a szavait. Ám a szüleik halálának évfordulóján valami olyan különleges dolog történik kettejük közt, mely egyben mocskos –és bűnös, és egyben álomszép. Ha kíváncsi vagy egy romantikus, erotikával fűszerezett történetre, akkor olvass bele!

• Műfaj: romantikus, dráma, erotikus 
• Besorolás: 18+ 
• Kulcsszavak: erotikus, vérfertőzés, többrészes, romantika, árva, tini, gyermekkori szerelem, testvérpár, helyszín: USA, 21. század
• Rész: 2/3 
• Szám/személy, idő: E/1, múlt
• Szemszög: női
• Író: Dorothy Chanté
• Béta: Raquel Yates

Trailer

 

Semmi? Mi az, hogy semmi? Egyértelműen minden megváltozna, elvégre is, mi egy testvérpár vagyunk. Ha esetleg véletlenül viszonozná az érzéseimet, akkor az életünk száznyolcvan fokos fordulatot venne. Máshogy néznének ránk a suliban, a szomszédok távol tartanák tőlünk a gyerekeiket, hát ez nem elég nagy változás?

 - Gondolj bele – folytatta, amikor meglátta az arcomra kiülő értetlenséget. -, már most is olyanok vagyunk, mint egy házaspár, nem? Együtt élünk, együtt járunk suliba, még nyaralni is együtt megyünk.

 - Amíg nincs köztünk szerelem, addig nem leszünk, olyanok, mint egy házaspár. – Amint kimondtam ezeket a szavakat egyből meg is bántam. Hogy lehetek ilyen ostoba? Mintha csak arról panaszkodnék, hogy nem szerelmes belém. Undorító vagyok.

 - Lehet, hogy igazad van. Anya meg apa is szerelmesek voltak egymásba. Anélkül tényleg nem menne.

 Még jobban megfeszültem, amikor a szüleinket is felhozta. Sosem beszéltünk erről, és erre az újdonságra egyáltalán nem volt szükségem. Elhatároztam, hogy az út során inkább ki sem nyitom a számat, nehogy elkotyogjak valami idiótaságot megint.

 Délután négy óra lehetett, mikor odaértünk a temetőbe. Az egyik sírnál éppen temetés volt, és a kopjafát húsz-harminc fekete ruhába öltözött ember vette körül. Szörnyű volt. Rájuk nézve eszembe jutott, mikor anyáékat búcsúztattuk el. Ugyanennyien lehettünk. Én, Radar és az akkori barátnője, pár hozzánk közel álló iskolatársunk meg persze a barátok, alkalmazottak. A szüleink halála után nem csak őket, hanem a cégüket is elveszítettük. Mivel még egyikőnk se töltötte be a tizennyolcat, ezért a vezetést apám helyettese kapta meg, akinek a kezei közt a vállalat hírneve egyre romlott. Persze ennél sokkal több bántódás is ért minket. A tragédia miatt a tanárok sokkal engedékenyebbek voltak velünk szemben, aminek a diákközösségben éreztük meg a kárát. Főként engem támadtak. Pár lány kipécézett, és zaklatni kezdett. Az iskolából hazafelel jövet megvertek, ellopták a pénzem, és nem azért, mert annyira szükségük lett volna arra a pár dollárra. Egyszerűen csak gyűlöltek engem, és ez a dolog megváltoztatja az embereket.

 Végül úgy nézett ki, minden kezd helyreállni. Sulit váltottunk, és pszichológushoz jártunk. Azt reméltük ő majd segít felejteni. Felejteni? Aki azt mondja, hogy egy ilyet el lehet felejteni, az ostoba.

 Megérkeztünk a sírhoz. Egy gyönyörű, két személyes sírkő tárult elénk. A márvány visszaverte a nap tompa fényét, és büszkén hirdette, hogy kétségtelenül ő a legmutatósabb az egész temetőben.

„Amíg éltek értünk küzdöttek, amíg élünk nem felejtjük tettüket.”

 Állt a nevük alatt elegáns, fehér betűkkel ez a felirat. Összeszorult a szívem. Egészen idáig pajzsként védtem magamat az érzelmeim elől, de most már képtelen voltam tovább türtőztetni a lelkemet.

 Felidéztem anya mosolyát, ahogy a hosszú szőke tincseivel játszik a szél, miközben a dombtetőről biciklizünk le. Sok kedves emlékem van róluk, mégis ez a legszebb. Minden hétvégén elmentünk bringázni. Néha csak a közeli erdőbe, de volt, hogy egészen máshová. Fel akarták fedezni a világot. Úgy érezték, még nagyon keveset láttak belőle. Apának az volt az álma, hogy biciklivel átjárja Európát. Minden vacsoránál hallgattuk, ahogy áradozik Olaszországról.

 Felkacagtam. Halkan. Nagyon halkan. Lehet, nem is kacagtam, sőt, az is elképzelhető, hogy sírtam. Zokogtam. Mert egyszerűen fájt. Nagyon fájt.

 Végül anya és apa sohasem jutottak el Olaszországba kerékpárral. Pedig már annyira közel jártak hozzá. Elhatározták, hogy nem fognak csalni és nem ülnek repülőre. Hajóval akartak átmenni Európába. De csak akartak. Félúton viharba keveredetek, és, mint kiderült sem a legénység, sem a hajó nem volt eléggé felkészülve az ilyesféle eseményekre. Elsüllyedt. Még a mai napig emlékszem arra, amikor értesültünk a hírről, miszerint a csekély tíz áldozat közt ott vannak a szüleink.

 A könnyek kezdték teljesen elborítani az arcomat. Azok a rideg cseppek, mintha valami mérgező folyadékok lennének, úgy csúfítottak el. Az orrom folyásnak indult, és tudtam, most mindennél gyengébbnek tűnök. Nem akartam, hogy Radar így lásson. Ami azt illeti, erre még sosem volt példa. Mindig tűrtem, féltem kimutatni a fájdalmamat.

Féltem elgyengülni.

Mert a gyengék mindig elbuknak.

Anyáék is gyengék voltak.

 Váratlanul rendkívüli meleg és nyugalom járt át. Éreztem, ahogy az izmos, magas férfitest egyre közelebb és közelebb húz a mellkasához. Radar volt az. Ő ölelt át. Kivételesen nem pirultam el, sőt, ami azt illeti továbbra is falfehér voltam. Mint egy hulla.

 Percek, órák telhettek el így. Fogalmam se volt, mégis mennyi lehet az idő, csak azt vettem észre, hogy az ég egyre jobban kezdi felvenni a sötét álarcát, mígnem annyira besötétedett, hogy a temető aprócska lámpáit is felkapcsolták. Elengedtem Radart, és a tőle kapott zsebkendővel megtöröltem a szememet. Szégyelltem magamat a törékenységem miatt, ám, mikor láttam, hogy az ő arcán is ott duzzad pár méretes könnycsepp, egy fokkal jobban éreztem magamat. Gyötrelem… Gyűlölöm ezt az érzést.

 - Ideje lesz menni – mondta, miközben az órájára pillantott. -, holnap suli.

 Bólintottam, és elkezdtem követni a parkoló felé. Jó volt magam mögött hagyni a temetőt, ám a nagy megkönnyebbülés végett lelkiismeret furdalásom támadt. Nem kéne így éreznem. Azt gondoltam, nem gyászolok eléggé, ám ez a gondolatfoszlány hamar elillant. Anyáék bizonyára nem örülnének annak, ha egész éjjel itt virrasztanánk.

 Hazafele néma csönd uralkodott. Mind a ketten elvoltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Nem tudtam, Radar vajon most éppen min töprenghet, de rájöttem, nem kimondottan izgat. Ma nem fogok vele foglalkozni. Ma nem fogom őt annyira szeretni.

 Ahogy mentünk váratlanul lassítani kezdett, míg le nem parkolt.

 - Mit csinálsz? – kérdeztem, és meg sem próbáltam palástolni a meglepődöttségemet.

 - Gyere – mondta olyan hangon, ahogy még azelőtt sosem szólt hozzám. Most az egyszer azt éreztem, úgy beszél velem, mint azokkal a lányokkal, akikkel járni szokott, és ez rendkívül jól esett.

 Nem ellenkeztem, engedtem a kérésének, és kiszálltam a kocsiból. Amint kiértem az a kép fogadott, ami koradélután is. A játszótér. Radar pont az elé a bokor elé parkolt le, ahol a két csöppség kuporgott. Nem értettem miért hozott ide, és úgy vettem észre – még a gyász ellenére is – a piszkos fantáziám újra beindul. Na persze, álmodik a nyomor – gondoltam.

 Ahogy sétáltam mellette úgy tűnt, a testem most mindennél jobban őt kívánja. Szükségem volt rá. Mindenhogy. Kellett a lelke, hogy együtt érezzen velem, és, hogy segítsen feldolgozni a traumám, és kellett a teste, hogy boldoggá tegyen – még ha ezzel be is mocskol.

 Elég gyorsan ment, szinte trappolt a játszótér bejárata felé. Kénytelen voltam levenni a magassarkút és úgy utána sietni. De ez sem volt elég. Nem értettem hova igyekszik ennyire, és, hogy mi az, ami nem várhat holnapig. Váratlanul elkapta a kezemet, és a szó legszorosabb értelmében húzni kezdett maga után. Előjött az érzés, amit már szinte hiányoltam. Újra paprikavörösre pirult az arcom, és az egész testem beleremegett az érintésébe. Néha meg is botlottam a semmiben, és a szabad kezemet pedig úgy kalimpáltam, mintha egy jojó lenne. A tekintete semmiféle emociót nem sugallt, és ettől még inkább megrémültem, ám ez a fajta ijedtség teljesen más volt, mint az eddigiek. Jó érzéssel töltött el, mi több: élveztem is.

 Végre beértünk. A kihalt játszótéren már egy lélek sem volt. A hinta, a mászóka, és a homokozó mind elhagyatott, szomorú, letargikus képet ábrázoltak. Mindössze pár lámpa fénye világította meg az aprócska teret. Ösztönösen Radarhoz próbáltam bújni. Érdekes módon a temetőben nem éreztem ennyire a ridegséget és a félelmet, mint itt. Olyan volt ez, mintha millió fájó – mégis kedves emlékkel lakkozták volna be a játékokat, hogy még a közelükben is magáévá tegyenek az elégikus emlékképek.

 Elengedte a kezemet, és leült a közelben lévő padra, amiről pont rá lehetett látni a homokozóra. Kiskutya módjára követtem őt. Kivételesen nem érdekelt a tisztességes távolság. Minél közelebb akartam hozzá lenni.

 - Te is érzed ezt? – kérdezte csillogó, gyermekded tekintettel.

 - Mármint mit? 

 - Mit, mit… Hát ezt az érzést! 

 Nagyot nyeltem. Nem tudtam, milyen érzésre gondolt. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán a szerelemre céloz, amit én most még inkább érzek iránta, de aztán egyből elvetettem az ötletet.

 Pár percig elmélkedtem azon, hogy vajon elmondjam-e neki az őszinte érzelmeimet. Eleinte a lelkem tiltakozott, de aztán eszembe jutott a fogadalmam, miszerint ma őszinte leszek mindenkivel, így azt válaszoltam:

 - Én csupán szerelmet érzek. – Szerelmet irántad… - tettem hozzá gondolatban, és egyből megbántam, hogy már megint fölöslegesen jártattam a számat.

 Radar elmosolyodott. Nem gúnyosan, nem is gonoszan, hanem őszintén.

 - Szerelmet kibe?

 - Beléd. Azt hiszem, én szerelmes vagyok beléd, Radar. – A szavak a szó legszorosabb értelmében uralmuk alá kerítették a számat. Innentől kezdve már nem voltak gátlások, és ki nem mondott gondolatok. Őszinteség. Csak ez számított.

 Radar nem felelt, mégis látszott rajta, hogy nem mentek el a füle mellett a szavaim. Vajon mi járhat a fejében? Pár percnyi némaság lett úrrá a helyen. A pulzusom akkor már az egekben táncolhatott valahol az angyalok és az ördögök között. Kimondtam azt, amit jóllehet sosem ejtettem volna ki a számon. Egy nagy gombóc kezdett el gömbölyödni a torkomban, és belül már csak arra vártam, hogy vége legyen ennek az átkozott hallgatásnak.

- Szerelmes – ismételte Radar. -, de miért?

 Az arcán se meglepettséget, se undort nem találtam. Olyan folyamatok játszódhattak le benne, amiket ezelőtt még sohasem fedeztem fel rajta, és ez megrémített.

 - Ezt magam sem tudom – válaszoltam. Furcsa mód a hangom egyáltalán nem remegett. Olyan tiszta volt, akárcsak a csillagokkal teli ég a fejünk felett. – Talán azért, mert annyi mindent veszítettem már el, hogy ami megmaradt, azt meg akarom védeni bármi áron. Te itt vagy. És már csak te vagy nekem, nélküled azt hiszem, nem bírnám tovább folytatni.

 A fájdalom újra meggyökerezett a lelkemben. Ma reggel még legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok neki mondani, még akkor sem, ha minden szavam egytől egyig igaz. Nagyon sokat törtem a fejemet már azon, hogy mi lenne, ha őt is elragadná tőlem az élet, ha ténylegesen egyedül maradnék.

 Radar továbbra is teljesen nyugodt volt. Mintha valahogy előre meg tudta volna jósolni a szavaimat.

 - Nem foglak elhagyni – felelte kisvártatva. – Ígérem.

 Az öröm melengető vibrálása hamar átjárta a testemet. A szavai ebben a nehéz időben mindennél jobban estek. Mondani akartam neki valamit. Ami azt illeti sok mindent. Rengeteg dolgot. De nem tudtam. Már hogy tudtam volna bármit is szólni, mikor az ajkai már az én ajkaimmal játszottak? A melegség, amit a forró csókja árasztott, szinte megrészegített. Olyan volt ez, mintha a világ legboldogabb emberévé válnék éppen.  Nem gondoltam semmire, talán azért nem, mert abban a pillanatban a mindenség tárult elém. A szívem kalapált, az egész testem remegésnek indult. Mint egy szép álom, amiből félek felébredni.

 Alig pár percig éreztem az ajkait. Lassan elhúzódott és mosolyogva rám kacsintott. Egy szót sem tudtam szólni. Az első csókom volt ez. A legelső. Titkon mindig arról álmodoztam, hogy így fog lezajlani, de akkor szinte biztos voltam abban, hogy ez sosem válik valóra. Most mégis itt vagyok vele, és a tudat, hogy együtt vagyunk felfoghatatlanul nagy örömmel tölt el.

 - Úgy szeretlek – mondtam remegve, mire viszonzásképpen egy csókot nyomott a homlokomra. Csók a homlokra? A hűség jele.

 Egy kis ideig még elveztük egymás társaságát és halkan, összebújva lestük a csillagokat. Túl szép volt ez, hogy igaz legyen, mégis az volt. A fejem a vállán pihent, míg a kezemet mindvégig szorította. Mintha egy igazi pár lennénk.

 Éjjel vele álmodtam. Ritkán emlékszem az álmaimra, mindez pedig anyáék halála óta van így, mégis fantasztikus érzés volt újra a szürreális valóságomban létezni.

 Radar elvitt egy hajóútra. Azt nem tudtam, hogy hová, és azt sem, hogy miért. De ez nem is érdekelt. Egyszerűen csak élveztem. Élveztem, ahogyan az üres hajó fedélzetén a szél megpödri a hajamat és elviszi a kalapomat. Radar hátulról karolt át és a fülembe súgott valamit. Fogalmam sincs, mit mondhatott, de örömmel töltött el, és ez nekem épp elég volt.

 Lassacskán az ajkai eltávolodtak a fülem mellől, és a nyakamon kezdtek el játszadozni. Hatalmas csókokat nyomott rá, amitől én önkéntelenül sóhajtozni kezdtem. Olyan jó volt, olyan kellemes. Miközben kényeztetett én a nevét ismételgettem nagy átéléssel és szenvedéllyel. Váratlanul újféle érzelmek jelentek meg a testemben. Alulról különös bizsergést éreztem, olyasmit, amit eddig csak nagyon ritkán tapasztaltam. Kellemes volt, de mindemellett szomorú is. Akart valamit a testem, valamit, amit eddig nem kapott meg, és féltem, ezt a dolgot egyedül képtelen lennék neki megadni.

 A másik pillanatban egy ágyon feküdtem. A kabinablakokból ítélve még mindig a hajón lehettem. A bizsergés továbbra sem múlt el, sőt, mi több, csak erősödött. Azon kaptam magam, hogy anyaszült meztelenül pihenek a franciaágyon. Látszódott mindenem, se takaró, se lepedő nem rejtett el, de valamiért ez nem is zavart.

 Radar lépett be a nagyobb, hófehér szobába. Furcsamód nem féltem, hogy meglát, még el sem akartam takarni a testemet, ami a bizsergéstől már szinte remegett. A bátyám mindössze egy köntöst viselt. És ezt igazságtalannak gondoltam. Én itt vagyok meztelenül, míg ő abban a vastag ruhadarabban van. Ám amint átfutott ez az agyamon, egyből ledobta magáról és az ágyra térdelt, majd négykézláb felém mászott. Azt hittem, ennél már nem tud jobban nőni a bizsergés, de tévedtem. Valósággal vágytam a fiúra, úgy, ahogy eddig még sohasem. Egyre jobban felkúszott, egészen addig, míg a szemünk nem találkozott egymással. Megcsókolt. Vadul és erélyesen, nem úgy, mint a játszótéren. Tudtam, most pont erre a vadságra van szükségem, és szinte biztos voltam abban, hogy a játszóteres, romantikus csókot ebben a pillanatban képtelen lennék élvezni.

 A kezeit végigcsúsztatta a bordáimon, majd egyre feljebb és feljebb ért, mígnem elérte az emlőimet. Felnyögtem. Ilyen fajta élvezetet még eddig sohasem tapasztaltam és ez igazán boldoggá tett. Pár percig a jobb kezével eljátszadozott velük, míg a ballal végig az arcomat simogatta.

 - Kérlek… - suttogtam a fülébe alig hallható hangon. Fogalmam sem volt, mit kérek, de bármi is lehetett az, nagyon vágytam rá.

 Bólintott, és egy rövid csókolózás után a teste távolodni kezdett, míg végül el nem ért az ágy végébe. Bíztam benne, még akkor is, ha fogalmam se volt, hogy mit akar csinálni. Megfogta a bokámat és behajlította a lábamat. Akkor már tudtam, mire készül. A türelmetlenség lett úrrá rajtam. Vártam, hogy végre megtegye, vártam, hogy végre átadja nekem azt a boldogságot, amit eddig még sosem tapasztaltam.

 Amint a szájával elért a legkellemesebb pontig, a nyögéseim megsokszorozódtak. Érdekes dolog élvezetből nyögni, különösen, ha az ember még sohasem tapasztalta eddig. Pár pernyi csókolgatás után kezdtem azt érezni, a boldogságomat a lelkem már nem bírja egymaga elviselni. Túl jó volt. Túl varázslatos. Tisztában voltam azzal, hogy mi fog következni, és megpróbáltam minél inkább elengedni magamat, hogy az élmény még örömtelibb legyen. Ám még mielőtt megtörtént volna a várva várt pillanat, felébredtem.

 Azon kaptam magamat, hogy az izgulásom továbbra sem múlik el, sőt, mi több az a csodálatos boldogság is tovább élt a testemben. Ahogy felemelkedtem az ágyról szinte biztos voltam benne: elélveztem. 

Tetszett? Iratkozz fel!
Kérsz még? Csatlakozz hozzám facebook-on!
Kérdésed van? Tedd fel ask.fm-en!

A következő rész Szeptember 9.-én kerül publikálásra!