Azt ígérted... - 3.rész (utolsó)

 Egy gyermekkori ígéretnek bizony nagy súlya van. America még a mai napig emlékszik arra a

fogadalomra, amit 10 éve a bátyja, Radar tett neki. De az idők változnak, és America meg van győződve arról, hogy Radar elfelejtette a szavait. Ám a szüleik halálának évfordulóján valami olyan különleges dolog történik kettejük közt, mely egyben mocskos –és bűnös, és egyben álomszép. Ha kíváncsi vagy egy romantikus, erotikával fűszerezett történetre, akkor olvass bele!

• Műfaj: romantikus, dráma, erotikus 
• Besorolás: 18+ 
• Kulcsszavak: erotikus, vérfertőzés, többrészes, romantika, árva, tini, gyermekkori szerelem, testvérpár, helyszín: USA, 21. század
• Rész: 3/3 
• Szám/személy, idő: E/1, múlt
• Szemszög: női
• Író: Dorothy Chanté
• Béta: Raquel Yates

Trailer

FIGYELMEZTETÉS:  Oké, én nem tudom, hogy hogy a francba pattanhatott ki ilyen, erotikától gerjedző történet a fejemből, de előre szólok, az egész olyan lesz, mintha egy pornót olvasnátok, szóval aki irtózik az ilyesmitől, az inkább bele se kezdjen!

 Gyorsan lezuhanyoztam és átöltöztem, majd a lepedőmet betettem a szennyesbe. Nagyon rossznak éreztem magamat, ami újra felkeltette bennem a bizsergést. Kétségtelen, élveztem a helyzetet. Jókedvűen trappoltam le a lépcsőn egészen a konyháig, ahol Radar éppen sertepertélt. Most, hogy a komornyikunk szabadságot vett ki, kénytelenek vagyunk magunknak elkészíteni az ételeket. Már a lépcsőfordulóban megéreztem a juharszirup édes illatát és a palacsinta hívogató aromáját, amitől majd éhen vesztem.

 Ahogy leértem, Radar vidám tekintete fogadott. A széles mosolya arról árulkodott, hogy nem bánta meg a tegnap történéseit, amitől egy kő esett le a szívemről. Féltem, másnap minden megváltozik, és rájön, milyen nagy butaságot csináltunk.

 - Gondolom, éhes vagy. Csináltam palacsintát! Tudom, hogy az a kedvenced.

 Elég váratlanul ért a dolog. Eddig mindig én készítettem reggelit neki, és most, hogy a szerepek felcserélődtek, a törődését még jobban értékeltem.

 Leültem az asztalhoz, és malacmódjára kezdtem el tömni magamba a finomságot. Az íze megrészegített. Nem tudtam eldönteni, miért ízlik annyira, azért, mert Ő készítette, vagy azért, mert ez a kedvenc kajám. Hamar kiszedte a maga adagját, és leült.

 - Hé, lassabban, még a végén félrenyeled! – mondta elbűvölő, angyali mosollyal az arcán. Viszonoztam a gesztusát és már azon voltam, hogy elmesélem neki az álmomat, ám az utolsó pillanatban az eszem élt a vétó jogával, és elhessegettem az ötletet. Mindemellett tudatában voltam annak, hogy muszáj megvitatnunk a tegnapit. Valójában fogalmam se volt, hogy mi lesz a kettőnk kapcsolatából. Maradunk továbbra is barátok, vagy esetleg…

 - Radar! – kiáltottam. –  Azt hiszem, beszélnünk kéne…

 - De hát most is beszélünk – mondta tréfásan, mire én automatikusan rázni kezdtem a fejemet:

 - Nem úgy értem. A tegnapiról kéne beszélnünk. – Azt reméltem a komolyságom rá is átárad, de tévedtem. Ugyanabban a komolytalan stílusban folytatta:

 - Hát jó! Beszéljünk a tegnapi napról.

 - A csók…

 - A csók valami fantasztikus volt – szakított félbe. – Ahhoz képest, hogy neked ez volt az első, nagyon jól csináltad. – Elpirultam, és sietve leszegeztem a tekintetemet. Eszembe jutott megint az álmom, és az a vad smár, amit akkor adott.

 - Te, és Delma gondolom, vadabbul csináljátok. – Újra rám tört az a rémes arrogancia, ami mindig akkor uralkodott el rajtam, mikor a lány az eszembe jut. Bármikor, amikor felidézem a tökéletes testét, kerek, méretes melleit, és a buta, de ennek ellenére iszonyúan szép arcát, elkap a féltékenység. Persze, hisz ő gyakorlatilag topmodellnek is elmehetne, míg én, a magam alacsony termetével, és átlagos arcával egy szürke kisegér vagyok.

 Radar felhorkant. Azt hittem, sarokba szorítottam, így újra beszédre nyitottam a számat, de megelőzött:

 - Delma? Delmával szakítottam. – A tekintetéből csak úgy áradt az őszinteség. Fogalmam se volt, hogy mit válaszoljak neki, így ő ezt látva, folytatta: - Tegnap felhívtam, és megmondtam neki, hogy vége.

 - Mégis miért tettél ilyet? – A döbbenettől alig bírtam belekortyolni a narancslevembe. Azt hittem, tényleg szereti őt, hiszen azt mondta, ez a kapcsolata más. A bűntudat keserű íze hamar belém költözött. Még jó, hogy elleneztem azt, hogy együtt legyenek, de legbelül nem szerettem volna, hogy miattam váljanak szét. Nem akartam tönkretenni az ő boldogságát. 

 - Mert elgondolkoztam azon, amit mondtál, hogy csak azért vagyunk együtt, mert jó vele a szex. Rájöttem, hogy nekem erősebb kapcsolatra van szükségem. Egy olyan emberre, akivel egy hullámhosszon vagyunk.

 - Hát, akkor szurkolok. Remélem, találsz ilyen lányt. 

 Elmosolyodott. Mintha egy kisgyermek lennék, úgy nézett rám azokkal a gyönyörű, kék szemeivel.

 - Ami azt illeti, már meg is van a jelöltem.

 - Tényleg? És ki az? – Az irigység szikrái újra kezdtek bennem fellángolni. Tudtam, hogy ő egy szívtipró, na, de hogy ennyire…

 - Kis butus – nevetett. – Hát, te!

 - Én? – A szemem kikerekedett, és a meglepődöttségtől a számat tárva hagytam. – De hisz mi…

 - Nem felejtettem el az ígéretemet. Pontosan emlékszem, mit mondtam neked aznap a játszótéren.

 Felkacagtam. Hazug szavak – gondoltam magamban.

 - Radar, te tényleg úgy gondolod, hogy mi valaha is igazi párost alkothatunk?

 - Miért ne?

 A szó legszorosabb értelmében megdermedtem. Egyben rendkívül tetszett a hozzáállása, és egyben nagyon féltem, mi lesz, ha valóban egy pár leszünk. Én nem akarok titokban élni. Képtelen lennék rá.

 - Elköltözünk egy olyan helyre, ahol senki sem ismer minket, és úgy élünk majd, mint egy igazi pár. – Lassan feltápászkodott, és megkerülve az üvegasztalt, letérdelt elém. Mintha a kezemet akarná megkérni.

 - Egy igazi pár – ismételtem a szavait. – Radar, mond csak, te mióta érzed ezt?

 A kérdésem kimondása után eszembe jutott, hogy talán ő csak a tegnapi csókunk miatt kigyulladó mámortól mondja ezeket. Beleremegtem a gondolatba, miszerint lehet, nem is gondolta komolyan a dolgot.

 - Azóta, America, hogy megígértem neked, örökké együtt leszünk – a szemeiből olyan hatalmas őszinteség, és tisztaság áradt, ami mellett végtelenül mocskosnak, és bűnösnek éreztem magamat. Olyan boldogsággal töltöttek el a szavai, amitől még pár kóbor könnycseppem is kibuggyant.

 Amikor ezt meglátta, lassan letörölte az arcomról a rakoncátlan cseppeket. Mosolyogtam. Mosolyogtam, mert boldog voltam.

 - Radar, én annyira… - dadogtam, de hamar megbotlottam a szavakban.

 Radar még közelebb hajolt egészen addig, míg el nem érte az ajkaimat.

 - Szeretlek – mondta, majd megcsókolt.

 Az iskolában csakis rá tudtam gondolni. Belefészkelte magát az elmémbe úgy, hogy képtelen voltam kiverni őt a fejemből. Amikor a menő barátaival beszélgetett, és meglátott, mindig rám kacsintott, azonban szót csak néha váltottunk, és akkor is a beszélgetésünk kimerült abban, hogy hogyan telik a napunk. Legbelül azt szerettem volna, ha a szó szerint a kezét a szekrényemre tenné, miközben én épp pakolom be a holmijaimat, és mikor megfordulok, csókot lopna. Persze ez csak egy gyerekes képzelgés. Nem akartam, hogy ilyet tegyen. Jó volt nekem úgy is, hogy tudtam, csak engem szeret, csak én kellek neki. Mindemellett az álmomat sem bírtam kiverni a fejemből. A vágyódás a teste iránt egyre inkább nőni kezdett, míg nem töri órán azon kaptam magamat, hogy teljesen elvesztettem a fejemet. Nem érdekelt akkor már se a tanár, se az óra. Csak ő. Ő volt az egyetlen, ami akkor számított. Végül a bizsergés megint elkapott, és tisztában voltam azzal, hogy mit is jelent ez. 

 - Tanár úr! Kimehetek a mosdóba, kérem?

 - Miss Taylor, éppen órán van – felelte szórakozottan a történelemtanár.

 - Kérem, lenne egy kis elintézni valóm – mondtam félszegen, mire, bár fanyarú képpel, de kiengedett.

 Örültem, hogy végre megszabadulhattam az órájáról. Szerettem a törit, ami azt illeti, az volt a kedvenc tantárgyam, de most, a testi vágyaim túl erősek voltak ahhoz, hogy figyelni tudjak. A kiüresedett folyosóra kiérve nem tudtam pontosan, mégis mit kezdjek magammal, így megindultam a B10-es terem felé, ahol csak nulladik órákat szoktak tartani. Jó érzés volt végre egy kis magány, egy kis egyedüllét, bár legszívesebben ezt az időt Radarral töltöttem volna el. Leültem a tanári asztalra és végignéztem a termen. Üres padok mindenütt, amikben hajnalban még a fáradt diákok töltötték az órát. Eszembe jutott, mi lenne, ha Radar is itt lenne. Mennyi mindent csinálhatnánk itt kettesben. Mennyi boldogságot adhatnánk itt egymásnak.

 A bizsergésem még jobban felerősödött, mikor rá gondoltam. Akartam őt. Úgy akartam, mint az álmomban, sőt, most talán még jobban. Hátradőltem a tanári asztalon, és amikor a fejem érintkezett a fával, megpróbáltam a lehető legjobban elmerülni a fantáziámban. Vajon a valóságban is olyan szenvedéllyel csókolgatna, mint az álmomban? Felidéztem magamban azt, amikor a kebleimmel játszadozott. Az a felfoghatatlan izgalom, és kéj, amit akkor átéltem felejthetetlen volt. Még akkor is, ha csak egy álom az egész.

 Azon kaptam magamat, hogy próbálom utánozni az ő érintéseit. Lassan lehámoztam magamról a pink has pólót, és vele együtt a melltartót is. Nem érdekelt mi van, ha valaki benyit és meglát. Most csak ő érdekel. Csak ő.

 Az ujjamat végighúztam a bordáimon, ahogy akkor ő is, és, mikor elértem az emlőmet, gyorsan megmarkoltam. Igyekeztem a legtökéletesebben utánozni az ő érintését. Azonban ez nem ment. Lehetetlen volt. Az én hideg, apró kezeim egyáltalán nem hasonlítanak az övéihez. Viszont én akartam azt az élvezetet. Nem voltam hajlandó feladni. Egyszerűen a testem követelte.

 Alig pár másodperccel később a boyfriend farmerem és a bugyim már a földön hevert, én pedig ki próbáltam elégíteni magamat. Maszturbáltam. Utoljára egy éve tettem ilyet, és akkor sem jártam sikerrel, most pedig az iskola egyik elhagyatott termében próbálkozom. Nevetséges.

 Az ujjaim felgyorsultak, és magamból halk nyögéseket adtam ki. Óvatosnak kellett lennem, hiszen a szomszédos teremben épp tanítás folyt. Ám érdekes módon a lebukás tudata még inkább erősebb bizsergést váltott ki belőlem. Olyan nagy bizsergést, amit egyedül képtelen voltam kielégíteni.

 Nyílt az ajtó, mire én reflexből felpattantam, de már nem volt időm leugrani a tanári asztalról. Semmim sem volt, amivel eltakarhattam volna magamat, így ösztönösen a kezeimmel próbáltam elrejteni a testemet. Abban a pillanatban megbántam, hogy ennyire meggondolatlanul viselkedtem. Én hülye. Gondolhattam volna, hogy valaki úgyis bejön. Mégis megtettem. Mégis engedtem a késztetésnek.

 Ám amikor kitisztult előttem a fiú arca, egyszerre éreztem mérhetetlen nagy megnyugvást, és óriási szégyent. Radar volt az. A tekintetét a meglepettség maszkként fedte be. Ám mindezek ellenére a kaján vigyorát képtelen volt elrejteni, amitől még inkább elpirultam.

 - Te meg mit keresel itt?! – kérdeztem egyből.

 - Én? Inkább te mit csinálsz itt meztelenül, miközben órán kéne lenned?

 Nem válaszoltam. Kétségtelenül ebből már vesztesen fogok kijönni, így inkább hallgattam – legalább egy jó döntésem legyen a mai nap. Radar közelebb sétált hozzám, egészen addig, míg mindössze pár lépés választott el minket. Remegve vártam, vajon most mi fog történni. Le kellett volna pattannom, és fel kellett volna vennem a ruháimat, de egyszerűen képtelen voltam rá. Mint egy szobor, úgy ültem mereven a tanáripadon.

 - Mit keresel itt? – tette fel újra a kérdést. Pár percig úgy éreztem, mintha csak apa állna előttem, aki éppen fegyelmezni készül.

 - Én csak… - Ösztönösen kerestem a szavakat, a mentségeket, melyekkel ki tudom magamat magyarázni a dologból, de ez képtelenség volt.

 Radar egyre közelebb és közelebb lépett, és egyszerűen nem bírtam figyelmen kívül hagyni az egyre jobban megmerevedő férfiasságát. Végül elért egészen az asztal széléig. A bizsergésem fokozódott. A testem már követelte őt, akarta, de nagyon.

 Két, meleg érintést éreztem az arcomon. A kezeit végigsimította az orcáimon, amitől az eddigi kellemetlen feszültségem átvándorolt élvezetes izgalomba. Valójában, csak erre vártam. Amikor beléptem ebbe a terembe, végig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha most itt lenne, és lám, itt van. Itt áll előttem.

 - Olyan rossz kislány vagy – mondta, majd az arcomat egészen addig húzta maga felé, míg végül meg nem csókolt. Vadul. Olyan vadul, mint az álmomban. Attól féltem, talán ez valóban csak egy álom. Egy gyönyörű álom. A nyelveink táncot jártak, és alig pár másodpernyi szünetekkel élveztük egymás ízét.

 Hamar levette magáról a baseballdzsekit és a pólót, majd még pár percnyi csókolózás után aprólékosan lejjebb és lejjebb haladt. A nyakam felől éreztem most a forró csókjait, és ösztönösen végigsimítottam a kezemet a saját, végül pedig az ő izmos felsőtestén. Gyermek módjára utánozott engem, ám megakadt a kebleimnél. Felnyögtem. Igen. Biztosan álmodom. Ez nem lehet a valóság. Túl szép ahhoz.

 Gyengéden hátrafektetett úgy, hogy mindössze a hátam felső része érjen a fához. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy biztos készen állok-e erre, de amilyen gyorsan jött a gondolat, olyan gyorsan is ment el. Hisz még sosem álltam ennyire készen, mint most.

 Egy rövidke pillanatig eltávolodott tőlem, hogy elintézze a védekezést, és most már letolt nadrággal közeledett. A hasam megrezzent, mikor a csókjaival elárasztotta a köldököm környékét. Viszonoznom kellett azt, hogy ilyen élvezeteket nyújt felém, így még jobban ellazultam, és hagytam, hogy tegyen azt, amit csak akar.

 - Biztosan szeretnéd? – kérdezte, mire én türelmetlen bólogatással jeleztem, hogy jelen pillanatban csakis erre az egy dologra vágyom.

  Engedett a kérésemnek. Lassan elkezdett belém hatolni, amitől én akaratlanul felnyögtem.

 - Szólj, ha fáj – mondta, de ezt én már meg sem hallottam. Ellazítottam minden izmomat, és élveztem a helyzetet. Nagyon is. Boldog voltam. Végre felhőtlen boldogságot érezhettem. Innentől kezdve semmi sem tudja elrontani a kedvemet. Semmi az égvilágon.

 Egyre gyorsabban és gyorsabban haladtunk, míg nem a testiség végleg össze nem kötött minket. Szorosan kapaszkodtunk egymásba, és élveztük azt, hogy boldoggá tehetjük a másikat. Akkor már nem számított semmi. Sem az iskola. Sem az osztályterem. A vérfertőzés meg pláne nem. Egymáséi voltunk, és az ebből fakadó felfoghatatlan örömünk szinte valami jó varázslatként járta át a környezetet. Boldogság. Szerelem. A két érzelem, melyek akkor az egész napomon, mi több, az év többi napján is végigkísértek. Szerettem őt. Mindennél jobban.

 Mindent végig jártam. Egytől egyig az összes szobát, miközben a kis ridikülömet szorongattam. Amikor az emeletet letudtam, jöhetett a földszint és vele együtt a nappali, a konyha és a pince.

 - Igazán segíthetnél – mormogtam félúton Radarra, aki láthatóan nagyon beleélte magát az olvasásba. Kanapé hiányában kénytelen volt az ablakpárkányra ülni. – Mit olvasol? – kérdeztem kíváncsian, mire felmutatta a könyv borítóját, amin hatalmas, fehér betűkkel ez állt:

Forbidden

 - Emlékszel még?

 - Már hogyne emlékeznék – mosolyogtam. – Milyen rég is volt.

- Lassan három éve már. – A tekintetében a nosztalgia halvány sugarait véltem felfedezni.

- Az emelet tiszta, és a földszint is szerintem. Nem hagyunk itt semmit, tehát, akár indulhatunk is.

 Bólintott, és összezárta a könyvet. Próbálta palástolni a lelkesedését, de elég bénán ment neki.

 - Akkor irány Olaszország!

 - Igen, irány Olaszország! – ismételtem, és tréfásan csókot loptam tőle, miközben haladtunk kifelé az autóhoz. 

Tetszett? Iratkozz fel!
Kérsz még? Csatlakozz hozzám facebook-on!
Kérdésed van? Tedd fel ask.fm-en!