Szívgyilkos Mennyország - 1.rész

„Ha nem vagyunk segítőkészek, nagylelkűek, udvariasak és szerények, értékesek sem leszünk.”

 Az keresztény hitvilágban az angyalok Isten teremtette, tökéletes, szemet gyönyörködtető, méltóságos lények. A hibátlanságuk szégyenbeejtő, a szépségük irigyelni való, és az intelligenciájuk lenyűgöző. Létezik, hogy valaki tényleg ennyire makulátlan legyen?

 Titos a Mennyországban töltött kétszáz éve során nap, mint nap megcsodálta az angyalokat, és hamar úgy döntött, hogy ő maga is azzá válik. Ám ki gondolta volna, hogy pont akkor, mikor elfogadják a jelentkezését, vesz Pál fordulást a nézőpontja?

 Paulus, Titos imádott mestere elgyengül, és készen áll megtörni, ami a fiút választás elé állítja: átadja-e ő is magát a bűnnek, és megy a tanára után, vagy elkötelezi magát, és belép egy olyan közegbe, ahonnan már nincs kiút?

 Egy rövidke szerelmi történet, amelyben a fantasy és a dráma is kellő szerepet kap, és a három kategória véleményem szerint tökéletesen meg is fér egymás mellett.

• Műfaj: slash, hurt/comfort, fantasy, romantikus, dráma
• Besorolás: 16+
• Kulcsszavak: duális világkép, monoteizmus, meleg páros, angyal-démon, nincs erotika, Helyszín: Mennyország, más időszámítás, rövidke, pap
• Rész: 1/2
• Szám/személy, idő: E/3, múlt
• Szemszög: - 
• Író: Dorothy Chanté
• Béta: Leona Z. P.

Trailer

 Titos szórakozottan ballagott végig a templomi padok közti ösvényen egészen az oltárig. Ahogy egyre közelebb ért, kirajzolódott előtte a hatalmas festmény, ami szinte az egész falat beterítette. Jézus mennybelépése a kép címe, és egy Tibath Brauntenger névre hallgató emberférfi készítette. Paulus azt mondta, hogy a festő csaknem tíz éven át dolgozott rajta. Ehhez képest Titos nem látott benne semmi különlegeset. Tíz év az embereknél sok idő, de náluk ez az időtartam hipp-hopp eltelik. Titos elgondolkozott azon, hogy vajon Tibath Brauntenger miért éppen Jézus mennybemenetelét választotta, amit egyébként rajta kívül több százan is megfestettek. Végül is ilyenek az emberek – morfondírozott. – Mindig megcsinálnak ezerszer egy dolgot, és meg sem próbálkoznak azzal, amiből még egy sincs.

 Unottan elhúzta a száját, majd beült a legelső padba, és elmondott egy imát azért, hogy az emberek meglássák az egyediséget a rövidke életükben. Miután ezzel elkészült, megigazította reverendáját és újra rászegezte tekintetét a festményre. Rájött, hogy az alatt a kétszázhúsz év alatt, amit e templom falai között töltött, egészen hozzánőtt a lelkéhez Tibath Brauntenger műve. Bár továbbra sem látott benne semmi különlegességet, ha az a kép nem lenne ott, ahol van, valószínűleg rendkívül hiányolná. Arról nem is beszélve, hogy ez a mű tartotta a Földön Tibath szellemét. Valamiért a festő megszállottan ragaszkodott még halála után is a festményéhez, és csak úgy volt hajlandó belépni a Mennyországba, hogy tudta, a képe is vele fog jönni. Így hát Tibath Brauntenger minden egyes szent napon ellátogatott a plébániába, hogy megbizonyosodjon arról, a festménnyel minden rendben van-e. Ezalatt Titos általában elmond egy imát, amelyben azért rimánkodik az Istenhez, hogy végre adassék meg Tibath Brauntengernek az épp ész. Eddig még nem járt sikerrel.

 „Rimánkodom feléd, óh, uram, hogy hozz végső megnyugvást Tibath Brauntenger festő életébe, hogy munkásságát végezze békésen itt, a mennyek országában…” – mormogta lehajolva Titos, mikor is maga mögött cipőkopogást hallott. Megfordult hát, és figyelte, amint kirajzolódik a férfialak. Három alternatíva volt. Az egyik, hogy a jövevény nem más, mint Paulus, a főpap, a másik, hogy Tibath jön ellenőrizni a festményét, harmadik pedig, hogy éppen egy megboldogult lélek érkezik. Utóbbiak közül a legelső volt a legvalószínűbb tekintve, hogy Tibath minden nap tizenhét óra tizenkét perckor érkezik, valamint, hogy a lelkek mind nézik a kinti eseményeket, avagy azt, ahogy a démonvadászok átvezetik a főutcán az idén elcsípett pokoli teremtményeket a börtönbe.

 - Vitathatatlanul tiszteletreméltó, hogy még most is az Úrnak szenteled az idődet, Titos, de ne feledd, nem kötelességed megvonni magadtól a szórakozás örömét.

 Titos, amint meghallotta a mély, rekedtes hangot, egyből elmosolyodott. Paulus volt az. Szőke, hátrafésült haja fényárban táncolt, magas, izmos testén pedig csaknem feszült a reverenda. Bár a Mennyországban mindenki az emberi idők szerinti huszonéves önmagának testében élt, Paulus arca ennek ellenére sokkal inkább tükrözte a magas pozícióját, mint bárki másé.

 - Tudom, uram, de számomra a boldogság egyet jelent az Úrral eltöltendő idővel.

 Paulus elmosolyodott és leült Titos mellé. Titos szerette nézni, ahogy mosolyra húzta az ajkait. Még akkor is, ha általában az a „mosoly” kimerült egy halvány kis görbében a száján. 

 - A jóságod igazán imponáló. Valamennyi tanítványom közül Te vagy a legszorgalmasabb – Titos erőltetetten várta, hogy végre a mestere kimondja azt a szót, amit mindig is hallani akart. Sötét szemeivel próbálta sugallani Paulus felé a gondolatait. Büszke vagyok rád, csak mondd ki, büszke vagy rám! – üvöltötte magában. Hisz az csak egyetlen egy szó, talán mondat, mindenesetre még sosem mondta ezt neki senki, viszont mindennél jobban vágyott arra, hogy Paulus legyen az első. Tudta jól, a vágyai egyenlők a kapzsisággal, ami pedig bűn, de képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Nyilván azok a sátáni lények az okai – tűnődött. – A környezetükben minden megboldogult lélekben felcsapnak Lucifer lángjai.

 Újra Paulusra pillantott. Ő tökéletes volt. Úgy, mint ahogy a legtöbb angyal. Gyönyörűek, sudárak, kecsesek, intelligensek, méltóságosak és végtelenül bölcsek. Paulus azt ígérte Titosnak, hogy szorgalmas munkával ő is angyallá válhat. Ha mindent megtesz az ügy érdekében, azaz úgy cselekszik, ahogy Paulus mondja, akkor részt vehet az angelus consecratio-n. Akik átélték azt mondták, rendkívül fájdalmas, ám Titos előtt mindez eltörpült. Ő angyal akart lenni. És az, hogy ezért mennyi kínt kell majd átélnie, már mellékes.  

 - Mondja, milyen érzés angyalnak lenni? – Paulust nem igazán lepte meg a kérdés. Mélyet szippantott a templom dohos levegőjéből és az egyik gyertyára mutatott. Az aranyozott állványa tökéletesen beleillett a plébánia díszes, csaknem giccses stílusába. Az emberi lelkek a jellegzetes barokk küllemhez hasonlították a berendezést. A Mennyországban minden ház, kastély, templom és épület ilyen csodálatos, ékes díszekkel volt kimázolva. 

 - Látod azt a gyertyát? – Titos bólintott, és vizsgálgatni kezdte a mécses apró, vörös lángját. – Az angyali lét olyan, mint a gyertya munkássága. Égnie kell, de nem azért, mert annyira szeretne, hanem, mert az a kötelessége. Abban a pillanatban, amikor egy gyertyának kialszik a lángja, már haszontalanná válik. Mi angyalok is ilyenek vagyunk. Jónak kell lennünk, és ez nem a természetünkből, hanem az elvégezendő feladatainkból származik. Ha nem vagyunk segítőkészek, nagylelkűek, udvariasak és szerények, értékesek sem leszünk. És onnantól kedve már nem is kellünk. Bukottak leszünk, Titos, bukott angyalok.

 Titos megrezzent. Paulus eddig még sosem beszélt erről, így önvezérelve arra következtetett, hogy az angyalok élete tökéletes. Akárcsak ők maguk is.

 - Tudod, – folytatta Paulus – néha úgy érzem, talán jobb lenne engednem a bűnnek. Bennem nap-mint nap véres küzdelmek folynak le azért, hogy eltaszítsam magamtól a sátánt. Nehéz dolog a lelki csatározás, különösen, ha mindennap meg kell vívni. Mi angyalok előbb vagy utóbb, de elgyengülünk.

 - Ön biztos nem fog! – kiáltotta Titos kétségbeesetten – Nem bírta eldönteni, hogy éppen kit véd, Paulust önmaga kritizálásától, vagy éppen a saját álomvilágát az angyalok hibátlansága felől. – Hisz tö…

 - Az angyalok nem tökéletesek, Titos. Én sem vagyok az – vágott bele a szavába Paulus.

 Titos megrázta a fejét. Hosszú, barna tincsei csak úgy repkedtek közben. Nem tetszettek neki Paulus szavai, azt akart hallani, hogy: „Az angyali lét fantasztikus. A jóság, az öröm, és a felhőtlen nyugalom puha cukorfellegként van jelen az életünkben.” De kénytelen volt belátni, ezzel a pár szóval Paulus ripityára törte az ő gondosan felépített álomvilágát, és ezt mérhetetlenül sajnálta. Ám az, amit ez után mondott, végképp tönkretette Titos napját:

 - Becsüld meg azt, hogy megboldogult lélek lehetsz. Az angyali lét egy ördögi kör, ha belépsz, már nem tudsz visszalépni, viszont egyszerű lélekként neked nem kell eltaszítanod magadtól a sötétebb élvezeteket. Nem szükséges példát mutatnod. 

 Titosnak eszébe jutott, mikor az életében az apja is ugyan ezzel a hangnemmel, hasonló szavakkal azt mondta: „Becsüld meg fiam, hogy van ételed és italod, és ne vágyj semmi másra. Az élet egy ördögi kör, és megszületésedtől egészen a halálodig szenvedések ezreit kell majd átélned. De ne feledd, nem kell eltaszítanod magadtól az embereket. Hisz ők a boldogságod kulcsai.” Mindezeket egy nappal Titos öngyilkossága előtt mondta el. Az eredeti neve Sato volt, és japánban élt egy apró városkában, aminek a „város” címet sem illett volna viselnie, mivel valóban rendkívül pici volt. Titos minden reggel hét órakor felkelt azért, hogy iskolába menjen. Ezzel nem is lett volna sok baj, ha emberszámba vették volna, és nem húzták volna le a nadrágját, nem dobták volna ki az összes holmiját az ablakon, és nem verték volna meg naponta. Egy idő után az ember már nem bírja el a ránehezedő nyomást, és inkább feladja, mintsem, hogy küzdene. Titos is ezt tette, és nagyon úgy tűnik, hogy Paulus is erre készül.

 - Nem mehet el – sopánkodott. – Ön az, aki tartja még bennem a lelket. Aki erőt ad arra, hogy… - Titosnak megakadt a szava, mikor meglátta a mestere halvány mosolyát. Még sohasem látta őt így mosolyogni, és ez a szépség, ami elé tárult, olyannyira lesokkolta őt, hogy a szavak összekavarodtak a szájában. – De el fog menni igaz? Itt fog hagyni, és enged a kísértésnek. – Titos erőteljesen próbálta visszatartani a könnyeit.

 - Egy valamit megígérhetek neked, ha elmegyek, akkor magammal viszlek.

  Titos mosolygott, bár számára ez a válasz nem volt elég kielégítő. Együtt akart maradni a mesterével ugyan, de csakis itt, a paradicsomban.

 A gondolatait mégsem foglalta szavakba, ehelyett inkább tovább imádkozott. Viszont most nem Tibath Brauntengerért mondott imát, hanem saját magáért, hogy megőrizze a hitét, és persze Paulusért, hogy ne engedjen a kísértéseknek. A napjai nagy része általában ezzel telt: imádkozás, kertészkedés, még több imádkozás, vásárlás a piacon, és megint imádkozás. A legtöbben hamar megunják ezt az életvitelt, de Titos más volt, és ezt Paulus sem tagadta. Benne akkora nagy eltökéltség lakozott, hogy a mesterén kívül minden angyal tátott szájjal nézte. Köztük Christmas is. Christmas egy nemrégiben felavatott angyallány volt, aki amellett, hogy piszkosul fiatal (mindössze 120 éves), keni-vágja a hit tudományát. Nem is csoda, hogy Titos felnéz rá. Ebből fakadóan minden nap a piacon való vásárolgatás után Titos és Christmas együtt látogatnak el a könyvtárba, aminek a kávézójában mindig megisznak egy-egy pohár harangvirág teát. Ennek köszönhetően Titos és Christmas a Frainfurt Kávézót általában Frainfurt Teázónak nevezi, ami miatt Enosh, a kávézót vezető angyal, mindig csóválja a fejét.

 Ma sem történt ez másként. Mialatt Titos és Christmas végighaladt az aranyozott falú, 17. századot idéző, barokk-rokokónak elkeresztelt bérházsokaság közt, olyan témákról beszélgettek, mint a zamatos abrúzia készítés, a növények gondozása, illetve nehézkesen ugyan, de összehasonlították az emberi költészetet a mennybélivel. Christmas jó délutáni társaság volt. Titos nem csak a nevét találta gyönyörűnek, hanem az egész lányt is. Szőke, hosszú haja és csillogó kék szemei voltak. Az arcából csak úgy tündökölt az ártatlanság.

 - Az emberi művek számomra mind annyira… hogy is mondjam… földhözragadtak – magyarázta. – Én igazán tudom értékelni a jó kis földi hangulatú, romantikus irodalmat, de egy idő után másra vágyom, valami igazán érdekesre. Mondjuk, ott van Iesus! Ő egy korszakalkotó az emberek történelmében, nem gondolod? – Kék lélektükreiben a nap tündöklő fénye csillant meg. Délután négy óra lehetett, azaz még bő egy óra, mire Tibath Brauntenger ellátogat a templomba megbizonyosodni arról, hogy a festményével minden rendben van-e. Addigra Titos nem fog visszaérni.

 Finoman megnyújtózott a könyvtár felé tartva és élvezte a meleg, tavaszi időt. Annak ellenére, hogy elég unalmas mindig tavaszban élni, nem igen volt nagyon ellenére a dolog. Karácsony környékén úgyis telet teremt Isten a fiatalabbaknak. Sokan szeretnek hóembert építeni, és a réten hógolyózni, bár Titos sosem értette, mi haszna van a dolognak. A hó hideg és nedves. Nem túl vidám dolog, és amikor elolvad, lutykos sár lesz mindenütt. Bár Isten ügyel az ilyen kellemetlenségekre, Titos pontosan emlékszik arra az időre, amikor még Japánban a barna löttybe tömték a fejét az osztálytársai.

 - Iesus történetei valóban szórakoztatóak, de én jobb szeretem az itt megírt alkotásait, mint a Vándorló angyalok, meg a Tündöklés.

 Christmas mosolygott, de kétségtelenül nem értett egyet. Mivel angyal, ezért nem szívesen száll vitába, így inkább megtartotta magának a gondolatait, amelyeket pár perc múlva egyébként már teljesen el is felejtett, mivel megpillantotta a hatalmas könyvtár bejáratának egyik oszlopa mellett Iesus Uldericot, emberi nevén John Ronald Reuel Tolkient. 

Tetszett? Iratkozz fel!
Kérsz még? Csatlakozz hozzám facebook-on!
Kérdésed van? Tedd fel ask.fm-en!
A következő rész Szeptember 28.-án lesz elérhető.