Azt ígérted... - 1. rész

 Egy gyermekkori ígéretnek bizony nagy súlya van. America még a mai napig emlékszik arra a fogadalomra, amit 10 éve a bátyja, Radar tett neki. De az idők változnak, és America meg van győződve arról, hogy Radar elfelejtette a szavait. Ám a szüleik halálának évfordulóján valami olyan különleges dolog történik kettejük közt, mely egyben mocskos –és bűnös, és egyben álomszép. Ha kíváncsi vagy egy romantikus, erotikával fűszerezett történetre, akkor olvass bele!

• Műfaj: romantikus, dráma, erotikus 
• Besorolás: 18+ (heheh, vicces, hogy még én sem töltöttem be... akkor most nem olvashatom el, amit írtam? D:) 
• Kulcsszavak: erotikus, vérfertőzés, többrészes, romantika, árva, tini, gyermekkori szerelem, testvérpár, helyszín: USA, 21. század
• Rész: 1/3 
• Szám/személy, idő: E/1, múlt
• Szemszög: női
• Író: Dorothy Chanté
• Béta: Raquel Yates

Trailer

 Ahogy lassan végighaladtam az utca játszótérre eső részén, elszomorodtam. Utáltam ezt a helyet. Gyűlöltem. Megvetettem. Látni sem akartam. Mégis képtelen voltam nem oldalra fordítani a fejemet, hogy lássam, ahogy a gyereksereg játszadozik. Most minden más volt, mint akkor. A szülők a padokból figyelték, miként a picik fogócskáztak. Többen voltak, fiúk, lányok, kisebbek, nagyobbak. Egyre gyorsabban szedtem a lábamat. Nem akartam emlékezni. Nem.

 Már csak pár méter választott el a kereszteződéstől, ami a főúthoz vezet, amikor a bokorban megpillantottam egy kislányt, és egy kisfiút. Aprók voltak, alig lehettek hét évesek. Együtt kuporogtak olyan némán, és angyalian, akárcsak akkor mi.

 - Ha majd nagy leszek, elveszlek feleségül – mondta a kissrác. A hangjában komolyságot véltem felfedezni. Ő valóban szentül hitte, hogy így fog történni.  

 Ahogy meghallottam a beszélgetés témáját, egyből el akartam sprintelni, de a lábam továbbra sem engedelmeskedett, ami rendkívül idegesítően hatott. Nem akarok emlékezni! Nem fogok emlékezni! – fröcsögtem magamban, de a testem továbbra sem mozdult, és tekintve, hogy a kicsik nem vettek észre, nem működtek a menekülési reflexeim.

 - És majd lesz sok gyerekünk! – folytatta. – Nagy házunk, autónk, és kutyánk.

 Felhorkantam, és némán kuncogni kezdtem magamban. Még hogy ház, autó, és kutya. Ugyan már! Ez csak gyerekes baromság! Pár év múlva már azt se fogjátok tudni, hogy hívják a másikat, nemhogy összeházasodnátok.

 - De anyu és apu nem fog megharagudni? – kérdezte a kicsi lány, aki kísértetiesen emlékeztetett az egykori önmagamra. Aranyszőke haj és kék szemek. Akár a fiatalkori énem is lehetne az.

 - Miért haragudnának?

 - Mert tesók vagyunk! – A kislány a zokogás küszöbén állt. Őszinte fájdalom tükröződött azokban a csillogó, kék szemekben.

 A szavaik hallatán a testemet valami újféle ridegség járta át, amit magam sem értettem. Nosztalgia talán? Ki tudja. Az biztos, hogy a düh és a kín keringőt jártak bennem és csak nagy erőfeszítés árán tudtam megállni, hogy ne szólaljak meg. Üvölteni akartam, átmászni a kerítésen és szétválasztani azt a két kis pisist. De nem tettem. Csak álltam, és remegve néztem magam elé. Most már tényleg mehetnékem támadt, egy pillanatig sem bírtam tovább hallgatni ezt a szóváltást. Mennem kellett.

 - Nem, Hannah. Mi nem tesók vagyunk, hanem egy házaspár, és én feleségül foglak venni.

 - Mégis mit képzeltek, miről beszéltek?! – fakadtam ki. Ennyi kellett. Megvolt az utolsó szikra is, ahhoz, hogy lángra kapjak. A szerelem fáj, hát, még ha a testvéred iránt érzed.

 A két pöttöm azon nyomban felpattant a bokorból, amint meglátták, hogy a kerítés mögött, egy fa takarásában füleltem.

 - Hát nem értitek?! Ti nem lehettek szerelmesek egymásba! Nem szabad! – Velük kiabáltam, miközben csak magamat győzködtem arról, amit képtelen voltam még mindig elhinni. Egyikük sem mert válaszolni, csak megszeppenve figyeltek, mire én folytattam:

  - Ostoba pisisek vagytok! – károgtam. – Még hogy szerelem! Ha már ilyen idióta dologra pazaroljátok az időtöket, akkor legalább ne egymásba…

 Kettejük félelemmel teli tekintete egy aprócskát meglágyította a lelkemet, és egy nagyobb sóhajtás után végre sikerült továbbindulnom az úton. Gyorsra vettem az iramot, mivel láttam, hogy az anyukájuk már közeledik a kerítés felé. Semmi kedvem nem volt újabb botrányt csinálni. Semmi.

 A bűntudat úgy marcangolta hazafelé a szívemet, hogy azt hittem, összeesek. Hannah. Úgy hívták a kislányt. Milyen szép név – gondoltam. Egyszerű és nagyszerű. Pont illett rá.

 Utólag már bántam, hogy így ráförmedtem a kicsikre, de ami megtörtént, az megtörtént. Nem akartam rájuk ijeszteni, sőt, mi több, ezt nevezhetnénk inkább csak egy óvó gesztusnak. Megpróbáltam megvédeni őket attól, amit sorsnak hittek. Nem lehetnek együtt. Egy testvérpár nem lehet együtt. Nem szabad. Nem eshetnek bele az én hibámba. Nem.

 Amikor beléptem a házba az orromat megcsapta a jól megszokott vaníliaillat. Azt hittem, nagymamám jött át megint süteményt készíteni, azonban a konyhát üresen találtam. Üresen és rendkívül feldúltan. Egy tányér szilánkokra törve hevert a földön, míg pár edény össze-vissza hajítva feküdt a pulton. Mi történhetett? Éppen fel akartam söpörni a szilánkokat, mikor eszembe jutott, mi van, ha betörtek? Bár zárva találtam az ajtót, ilyen végül is megeshet, nem igaz?

 Végül egy kés és a seprű társaságában megindultam az emeletre. Nem igazán féltem a rablóktól, talán azért, mert számomra az élet több fájdalmat nyújt, mint amennyit egy szerencsétlen tolvaj – akinek nyilván nem Guccira kell az, amit ellop – adni tudna.

 A lépteim lassúak voltak a lépcsőn, ami minden újabb lépcsőfoknál recsegni kezdett, mintha csak el akarna árulni. A folyosó tárult elém, ahol egy furcsa, gyors ütemre lettem figyelmes. Olyan volt, mint egy régi dob hangja a messzeségből. Az átjáró végéből hallatszott a furcsa zaj. Arrafelé csak Radar szobája és a fürdőszoba, meg a mosókonyha volt. Szaporábban vettem a lépéseket, és amint egyre közeledtem a célomhoz, kezdett bennem kitisztulni a hang. Nem is hang, hanem nyögés. Női nyögés, ami egyértelműen Radar szobájából szűrődött ki. Engedtem a kés nyelének szorításán és megkönnyebbülve felsóhajtottam. A feszültség hamar kivándorolt belőlem, és már fordultam is vissza, amikor valami egészen erősebb, égető érzelem kerített hatalmába. Féltékenység. Visszasiettem Radar hálójának ajtajához, és benyitottam. Az fogadott, amit vártam.

 Radar az ágyán térdelt, természetesen meztelenül, két csinos női láb között. Ahogy beléptem hirtelen mind a ketten leálltak. A döbbenet és a szégyen egyszerre lett úrrá rajtuk. Egy fél pillanatnyi sokk után a lány, aki – ha minden igaz – Radar egyik osztálytársa, gyorsan felpattant és a takaróval, ami az ágy egyik sarkába volt összegyűrve, eltakarta magát – de még volt időm végigpásztázni, mielőtt teljesen elrejtőzött volna. Hosszú, barna haj, ami a nagy etyepetyében kellően összekócolódott, formás fenék és keskeny derék. Az arca olyan semmitmondó volt, mint a legtöbb lánynak, akit Radar eddig felhozott, mégsem mondanám csúnyának, inkább csak butának. Igen. Ez volt a legjobb szó rá, ugyanis a babapofijából minden áradt, csak értelem nem.

 Radar rákvörösre pirult, és gyorsan felvette az alsógatyáját. Csak egy pillanatra láttam a férfiasságát, mégis teljesen elvörösödtem, még jobban, mint ők ketten együtt. De hát ő tényleg olyan volt, mint egy félisten. Szőke, dús haja rendezetlen tincsekben ágaskodott össze-vissza, és ez rendkívül jól állt neki. A teste izmos a sok edzéstől, mégsem vitte soha túlzásba. Hófehér bőre szinte rikított a kipirult arca mellett. Kétségtelen, egy géneket örököltünk. Szőke haj, kék szem. Akárcsak amilyen anyáé volt.

 - Ömm… bocsánat. Én-én nem tudtam, hogy… Azt hiszem jobb, ha megyek! – dadogtam. Direkt nyitottam be, és direkt akartam, hogy befejezzék, mégis ezt mélységesen megbántam. A fiú testének látványától olyanná váltam, mint egy paprika. Csípős és vörös. Féltékeny voltam arra az ismeretlen lányra, amiért ő fekszik ott, helyettem, és a Radar iránt érzett dühöm még a kis villantásától sem illant el.

 - America, én… izé… - kétségtelenül ő is kereste a szavakat, amelyeket jól lehet, sohasem talál meg.

 Sarkon fordultam és kitrappoltam a szobából kezemben az akkor már leengedett késsel és seprűvel. Lerohantam a nappaliba, de tanácstalanságomban fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Üljek le tévézni, és egyek fagyit, mintha mi sem történt volna? Még mit nem! Radar nem tehet ilyet! Nem! Hisz azt ígérte én leszek a felesége, akkor, ott, a játszótéren. Most mégis megcsalna?

 Alig értem le, máris lábdobogásokat hallottam a lépcső felől. Radar és a kis barátnője volt az, aki most már a bátyám egyik pólóját viselte, ami csaknem a térdéig ért. Még Radarnak is bő, nemhogy az ő agyon diétázott testének. Mégis megtartotta Radar azt a pólót. Hát persze, hiszen apa vette neki. Sosem tudta, mekkora a méretünk, ezért mindig megvette a legnagyobbat, amit talált, hisz az biztosan jó lesz. Amikor esténként 4XL-es pólókkal tért haza a munkából, anya mindig bohókásan a fakanállal üldözőbe vette. Olyanok voltak, mint két gyerek. Két boldog gyerek.

 A szemem elhomályosult, amikor megláttam a fruskán azt a felsőt. Hogy teheti ezt Radar? Miért pont azt adta oda neki? Hisz annyi pólója van, miért pont azt kellett? Már hozzászoktam, hogy a lányok, akiket Radar magához hív, az egyik ilyen túlméretezett pólóba bújnak bele, és úgy őszintén megmondva nem is zavar a dolog. Bármikor felvehetik, végül is csak egy egyszerű ruhadarab. Bármikor csak ma nem. Ma semmiképpen sem.

 - Ő itt, Delma, a…

 - Jaj, ne folytasd! Kitalálom: az új csajod – szakítottam félbe arrogánsan.

 - America, nézd, én már…

 - Az ott az a póló, amit apa vett neked – mormogtam, és ráhuppantam a kanapéra, majd, mintha nem is érdekeltek volna a fejlemények, elkezdtem olvasgatni az egyik, a kávézóasztalon lévő magazint, amiben lakberendezési tanácsok voltak.

 - Azt hiszem jobb, ha megyek – Ahogy meghallottam a szavait egyből felhorkantam. Nem csak a fejéről sugárzott az ostobaság, de a hangjából is.

 - Sajnálom, Delma. Ma van a szüleink…

 - Én meg holnap utazok el egy hónapra New Yorkba, Radar. – Egyértelműen megsértődött, ám, hogy min, azt nem igazán tudtam felfogni.  Delma kiviharzott az előszobába és pár percnyi öltözködés után csak annyit mondott: - A suliban majd kérd el a pólót Olimpiától. – Azzal végleg kitrappolt a bejárati ajtón, és becsapta maga mögött. Radar kétségbeesetten utána futott. Az ablakon át hallottam, ahogy bocsánatért esedezik, de nem tudtam, pontosan miért kér elnézést. Inkább tőlem kéne. Tőlem és anyáéktól, hogy még ezen a napon is képes volt meggyalázni az emléküket.

 Radar pár percig még nézte a kertből, ahogy a Porsche elhagyja a házunkat, majd kedvetlenül visszabandukolt, és maga mögött hangosan bevágta az ajtót. Nem értettem, hogy mégis kire haragszik: rám, aki tönkretette vele és a „barátnőjével” a kapcsolatát, Delmára, aki csak úgy itt hagyta, magára, mert hülye, vagy éppen az életre. Utóbbi volt a legvalószínűbb.

 Kedvetlenül beballagott a konyhába, és a frigóból kihalászott egy doboz citromos sört, aztán helyet foglalt mellettem a puha bőrkanapén. Váratlanul az egész szobában nyugalom és béke áradt szét. A krémszínű falak, és a fehér, drágább bútorok végre teljes kényelmet sugalltak, és nem volt semmi, ami elrontsa a környezet hangulatát.

 Látszatra még mindig a magazint bújtam, de valójában csak azon járt az agyam, hogy itt ül mellettem, és mindössze egy alsónadrág van rajta. Beleborzongtam a gondolatba, hogy milyen huncutságokat csinálhatnánk, ha nem lennénk rokonok, és ettől még rosszabbul éreztem magamat. Én perverz.

 - America – szólt pár perc elteltével. – Én tényleg egy hatalmas idióta vagyok, kérlek, bocsáss meg.

 Próbáltam úgy tenni, mintha tudomást sem vennék róla, és tovább folytattam a lapozgatást, addig, míg ki nem kapta a gyenge kezeim közül a katalógust, és le nem tette maga mellé.

 - Nézd, jobb lenne, ha megbeszélnénk a dolgokat.

  Nem feleltem. Megbeszélni? Megbeszélni mit? Azt, hogy ezzel a kis fruskával hempergett, miközben már rég a temetőben kéne lennünk anyáék sírjánál?

 - Na, jó, neked nem hazudok – szögezte le. A szemeiben az őszinteség fénye csillogott, amitől még vonzóbbnak találtam. – Egyszerűen elkapott a hév. Delma mindenképpen el akart tőlem búcsúzni, és kérte, hogy menjek át hozzájuk – sóhajtott. -, de nekem itthon kellett lennem. Én… én nem számítottam arra, hogy ez fog történni.

 Továbbra sem szóltam semmit, csak bámultam a zárt TV hatalmas képernyőjére, mintha valami rendkívül érdekfeszítő műsort néznék.

 - Delma és az én kapcsolatom most tényleg komoly. Nem olyan, mint a többi, mi…

 - Ti összetartoztok, mi? – Éreztem, ahogy a féltékenység kezd rajtam újra eluralkodni, nem mintha ellenemre lett volna a dolog. Eldöntöttem, hogy emiatt még egy ideig ostorozni fogom Radart, bármennyire is szeretem.

 - Igen – vallotta be őszintén. – Szeretem őt.

Felkacagtam. Gyűlöltem ezt hallani.

 Ő nem tartozhat össze vele, ő nem szeretheti ezt az ostobát. Persze, úgy beszélek, mintha engem szerethetne, pedig nem is várom ezt el tőle. Elég, ha csak a fantáziámban vagyunk együtt, ha csak ott csókol meg, és súgja a fülembe: „Szeretlek”. Egyszerűen azt akartam látni, hogy végre egy aranyos, okos lány álljon az oldalán, akinek a szeméből az értelem sugárzik, nem pedig az ellenkezője.

 - Miért? – kérdeztem. – Miért szereted őt?

 Összeráncolta a homlokát, láthatóan nem értette a kérdést, mégis megpróbált rá válaszolni.

 - Egyszerűen csak jó vele…

 - …a szex.

Azt vártam, hogy végre kihozom a sodrából, de ezzel szemben meg sem mukkant. Úgy tűnt, mintha elgondolkozott volna azon, amit mondtam. Lehet, tényleg csak arra kell neki? Mi van, ha a kéjt és a szerelmet keveri egymással? Váratlanul azt éreztem, kezdem megszánni őt.

- Öltözzünk át, és menjünk a temetőbe – mondta hirtelen, és felpattant a kanapéról, meg sem állt a szobájáig.

Én is így tettem. Felvettem az egyik fekete, rövid ruhámat, amin az egyetlen dísz a mellkas részén lévő csipkés minta volt, és mellé sötét kalapot vettem. Csak nem rég szereztem be ezeket a darabokat egy plázázásom során. Mindig megvesszük egy héttel az évforduló előtt az öltözékünket, hogy ne legyen belőle még véletlenül se probléma.

 Ahogy letipegtem a magas sarkúban az előszobába, igézve néztem végig Radaron. Eszméletlenül jól állt neki az új, sötét öltöny. Igazi férfi vált belőle, még akkor is, ha az elmúlt fél órában egy patkánnyal lettem volna képes azonosítani.

 - Még be kell ugranunk virágért - morogta kedvetlenül. Úgy tűnik öltözködés közben is a szavaimon rágódott. Bólintottam, és, mikor láttam, kellően elértem, hogy végiggondolja az új kapcsolatát, úgy döntöttem, békén hagyom.

 Beszálltunk a nem rég vásárolt autóba, és egész út alatt nem szóltunk egymáshoz. Ő el volt foglalva a vezetéssel, én pedig a könyvel, amit éppen olvastam.

Forbidden.

 Állt nagy, fehér betűkkel a vörös könyvborítón. Amikor ivásszünetet tartottam, Radarnak volt ideje megszemlélni a távolból.

 - Mit olvasol? – kérdezte, és láthatóan próbálta enyhíteni a köztünk lévő feszültséget.

 - Forbidden – feleltem remegve. Még csak az kéne, hogy megtudja, mi a történet. Ám ő, mintha olvasott volna a gondolataimban, kék szemeit rám szegezte, és így szólt:

 - Miről szól?

 - Szerelemről – vágtam rá egyből.

 - A csúnya, stréber lány, és a suli legmenőbb srácának a love sztorija, mi? – Próbált vicceskedni, de a humor ebben a helyzetben nem tudott segíteni. Hazudni akartam. Hazudnom kellett, de tudtam, ma nem tehetem meg, ezen a napon őszintének kell lennem.

 - Testvérszerelem. – Ahogy kimondtam úgy éreztem nem bűn, ha ilyet olvasok. Végül is rajtam kívül még csomóan olvassák, akiknek bátyjuk van, miért is lenne ez gond?

Pár percre eltűnődött. Nem volt se meglepődött, se csodálkozó. Pusztán gondolkozott. Látszott rajta, ahogy a gondolatai elrepítik őt egy teljesen más világba. Egy pillanatra attól féltem, még vezetni is elfelejt közben, de nem így történt. Pár perc telt el, míg újra megszólalt, és nagy meglepettségemre a hangja még mindig azt a rendkívüli nyugalmat árasztotta, amit eddig, és ez azért volt érdekes, mert az ilyen egyáltalán nem jellemző rá.

 - Testvérszerelem – ismételte. – Emlékszel, amikor kiskorunkban eldöntöttük, hogy összeházasodunk?

 A lélegzetem elakadt. Már hogy ne emlékeznék rá? Hiszen ez az egyik legkedvesebb emlékem. Elpirultam, és újra úgy vöröslöttem, mint egy paprika.

 - Persze, hogy emlékszem.

 - Furcsán fog hangzani, de valamiért még mindig rágódom ezen az emléken. Mármint, ha tényleg szerelmesek lennénk egymásba… azt hiszem, akkor semmi sem változna. 

Tetszett? Iratkozz fel!
Kérsz még? Csatlakozz hozzám facebook-on!
Kérdésed van? Tedd fel ask.fm-en!

Kattints ide, ha el szeretnéd olvasni a következő részt!