Szívgyilkos Mennyország - 2.rész (VÉGE)

 „Ha nem vagyunk segítőkészek, nagylelkűek, udvariasak és szerények, értékesek sem leszünk.”

 Az keresztény hitvilágban az angyalok Isten teremtette, tökéletes, szemet gyönyörködtető, méltóságos lények. A hibátlanságuk szégyenbeejtő, a szépségük irigyelni való, és az intelligenciájuk lenyűgöző. Létezik, hogy valaki tényleg ennyire makulátlan legyen?

 Titos a Mennyországban töltött kétszáz éve során nap, mint nap megcsodálta az angyalokat, és hamar úgy döntött, hogy ő maga is azzá válik. Ám ki gondolta volna, hogy pont akkor, mikor elfogadják a jelentkezését, vesz Pál fordulást a nézőpontja?

 Paulus, Titos imádott mestere elgyengül, és készen áll megtörni, ami a fiút választás elé állítja: átadja-e ő is magát a bűnnek, és megy a tanára után, vagy elkötelezi magát, és belép egy olyan közegbe, ahonnan már nincs kiút?

 Egy rövidke szerelmi történet, amelyben a fantasy és a dráma is kellő szerepet kap, és a három kategória véleményem szerint tökéletesen meg is fér egymás mellett.

• Műfaj: slash, hurt/comfort, fantasy, romantikus, dráma
• Besorolás: 16+
• Kulcsszavak: duális világkép, monoteizmus, meleg páros, angyal-démon, nincs erotika, Helyszín: Mennyország, más időszámítás, rövidke, pap
• Rész: 2/2
• Szám/személy, idő: E/3, múlt
• Szemszög: - 
• Író: Dorothy Chanté
• Béta: Leona Z. P.

Trailer

 - Maga itt? Micsoda meglepetés! Épp önről beszélgettünk – Iesus letette a könyvet, amit épp olvasgatott, és jól szemügyre vette a jövevényeket. A megfiatalodott Tolkien a napjait általában otthon töltötte a maga saját, házi könyvtárában. Hajdanán elég sokat járt könyveket kivenni, de mivel sosem vitte vissza őket, ezért a könyvtárban dolgozó angyalok több felszólítás után megvonták tőle a könyvkártyát. Azóta nem sokat látni erre felé.

 - Christmas? Milyen rég láttalak. – Egy halvány mosolyt húzott az szájára, bár lehet, hogy csak Titos képzelődött, és az az apró kis görbe eleve mindig az ajkain álldogál. Akárhogy is, de elég barátságosnak tűnt.

 - Hogy-hogy itt van? Tudtommal megvonták öntől a könyvkártyát.

 - Elbeszélgettem pár angyallal arról, hogy ha nem hagyják, hogy kivegyek könyveket, akkor nem fogok többet írni. Elég mókás fejet vágtak, mikor mentegetőzni kezdtek. Istenem, Chris, ti angyalok néha túlságosan is engedékenyek vagytok.

 Christmas ugyanúgy mosolygott, mint az előbb Titosra, tehát kétségtelenül nem értett egyet. Titos tudta is, hogy miért. Egy olyan fiatal léleknek, mint Iesus, fogalma sem lehet arról, hogy az angyalok miket csinálnak a Mennyországon kívül. Christmas, Paulus, Enosh és a többiek nem ritkán négyelnek fel démonokat és hoznak balszerencsét ártatlan emberekre. De mivel mindezt Isten parancsára teszik, ezért elkönyvelik egy újabb jó cselekedetnek. De Christmas nem ilyen volt. A legtöbb elhallgatott szavában rejlett csak az igazság, amit nem véletlenül nem mondott ki. A Mennyek országa olyan tökéletes hely, hogy egy angyal zagyvaságának nincs helye benne.

 - Óh, mellesleg hallottam, hogy kineveztek téged felügyelő angyalból őrangyallá. Őszintén megmondom nem örültem a hírnek, hiányozni fogsz.

 Amikor Titosban tudatosultak az író szavai, mélységesen elszomorodott. Tehát Christmas is elmegy – gondolta magában búsan és azon morfondírozott, vajon, ha a lány eltűnik az életéből, kivel tud majd egyáltalán barátkozni?

 - Karácsony után indulok, és már meg is van, melyik embert kapom – lelkesedett Christmas. –, egy kislányt. Ha minden jól meg, akkor színésznő lesz egy moszkvai színházban, viszont különösen meg kell óvnom attól, hogy ne válasszon… hogy ne válasszon piszkosabb hivatást.

 Christmas mindig is ügyelt arra, hogy még véletlenül se mondjon ki oda nem illő szavakat. Éppen ezért a legtöbbször körülírta a gondolatait, hogy elkerülje a trágárkodást, amit egyébként törvény is büntetett.

 - Ezt nekem nem is mondtad – szólt közbe Titos kétségbeesetten. – Ha tudtam volna…

 Titos belül elég nagy csalódást érzett. Egész életében azért küzdött, hogy találjon egy igaz barátot, és most, hogy a Mennyországban rálelt, semmi pénzért sem akarta elveszíteni.

 - Igazán sajnálom, Titos, nem akartalak megbántani. Úgy terveztem, hogy ma mondom el neked.

 Titos összeszorította a fogát. Tartóztatta magát az érzelmei kinyilvánításától, hiszen az rendkívüli illetlenségnek minősül. Mindemellett akármennyire is akarta, kénytelen volt azt mondani neki, hogy: „Semmi gond, megértelek, hiszen ez egy óriási lehetőség a számodra.” Ehelyett inkább hallgatott, és mosolyt hazudva a szájára rázta a fejét, azt jelezve: „Nem számít.” Ez a gesztus egyébként elég megszokott volt a Mennyországban. A tíz parancsolat szerint a hazugság bűn, mégis mindenki hazudott az érzelmeiről. Elnyomják őket és úgy kezelik, mintha nem is léteznének. Talán ezért is kedvelte annyira Titos Paulust. Neki nem voltak érzelmei. És ezért felnézett rá.

 Hazafelé Titos elbúcsúzott Christmastől és elindult a plébániához. Este a ragyogó, arany bevonatú házak szinte csillogtak a fényektől, jobban, mint nappal. Az utcalámpák mellettük gyenge kis mécseseknek tűntek. Mécses. Titosnak eszébe jutott az, amit Paulus mondott: „Az angyali lét olyan, mint a gyertya munkássága. Égnie kell, de nem azért, mert annyira szeretne, hanem, mert az a kötelessége.” Amikor elhaladt pár cseverésző lány mellett, eltűnődött azon, vajon karácsonykor, azaz a gyertyák idejében, az angyalok mennyire szenvedhetnek belül. Vajon Christmas, aki még a nevét is Jézus születéséről kapta, mit érezhet karácsonykor? Mennyire kell jónak lennie? Mennyire kell elnyomnia az érzelmeit? És Paulus? Ő tényleg annyira vágyhat a rosszra, mint ahogy azt ő állította? Ha egy angyal vétkezik, akkor bukottá titulálják és Aquadar-ba küldik, a Menny és Pokol között húzódó végtelen sivatagba, de ha egy lélek követi el ugyan azt a hibát, legfeljebb csak a tisztítótűzbe küldik el pár napra. Titos elszomorodott. Arra gondolt, mi van, ha egyszer majd angyalként bűnt követ el? Még a gondolattól is rettegett, nemhogy a büntetéstől, ami rá várna. De ezzel együtt úgy érezte, Paulusért vállalná a kockázatot. Ő az egyetlen, akiért valóban megtenné.  

 Beérve a templomba tapsolt egyet, mire a világító gyöngyök sorra felébredtek, és bevilágították a helyet. A Mennyország esténként leginkább a bécsi karácsonyi vásárra emlékeztette Titost. Mikor kicsi volt, a szülei elvitték oda. Puncsot ivott és karamellás almát evett. Kevés szép emléke van, és vitathatatlanul ez a legszebb. Akkor még nem rettegett az osztálytársaitól, és nem járt az esze az öngyilkosságon sem. Akkor minden tökéletes volt. Talán tökéletesebb is, mint most, a Mennyek országában.

 A templom üres volt. Az oltár magányosan álldogált, és minden bizonnyal Tibath Brauntenger is távozott már. Titos benyitott az apró ajtón, ami a szószék alatt lapult, és maga mögött kulcsra zárta. Itt éltek ők. Egy viszonylag tágas, a jól megszokott, aranyozott, 17. századot idéző stílusban megépített lakás. Két emeletes. A földszinten szoktak enni, imádkozni, és olvasni. Titos régebben még egy TV-t is beszerzett, hogy lássa, mi folyik az emberföldön. A Menny nem tartott fenn csatornákat, a híreket az angyalok szállították, és furcsamód gyorsabban is, mint a média. Bár Titosnak néha jól esett híradót és sorozatot nézni, az elmúlt hónapokban csak nagyritkán kapcsolta be. A Mennyben a lélek sokkal jobb örömöket is talál, mint a tévé nézés, vagy a gép előtt való gubbasztás, így sokaknak csak díszítőelemként szolgálnak ezek az eszközök.

 Titos, miután levette a reverendáját, átsétált az előszobából a konyhába és evett egy kis rózsafőzeléket. A Mennyben minden növény és virág ehető, így a finomságok választéka tulajdonképpen végtelen. Titosnak csupán az első pár napban hiányzott az asztalról a hús, de aztán ráeszmélt, hogy a mennybéli ételek milliószor ízletesebbek a földieknél, így hamar meg is feledkezett a húsevésről.

 Most mégsem esett jól neki az étel. A rózsafőzelék állaga leginkább a kifújt tejszínhabéhoz hasonlított, és az íze olyan volt, mintha egy oroszkrém tortát és megannyi gyümölcsöt turmixolt volna össze egy profi cukrász. Titos viszont eléggé savanyúnak érezte így, hogy egyedül kellett elfogyasztania. Az órára pillantott. Már fél kilenc körül járt. Ilyentájt Paulus itthon szokott lenni. De most még sincs itt, és ez Titost eléggé aggasztotta. Ennek ellenére nem szólt egy angyalnak sem. Nem ez az első példa arra, hogy Paulus nem jön haza. Viszont elég ritkán fordul elő az ilyesmi. Titos nyilvánvalóan tovább idegeskedett volna, ha egy galamb nem szállt volna az ablakpárkányára a csőrében egy olyan apró borítékkal, hogy Titos először észre sem vette. Az egyetlen ok, amiért nem zavarta el a madarat, az az volt, hogy tudta, ha galamb érkezik, levelet kap, így fogta, és elvette tőle a neki szánt apró kis papírt, és visszaült a székére. A madár pár percig még vágyakozva bámult a rózsafőzelékre, majd mikor tudatosult benne, hogy nem kap jutalmat, elrepült.

 Titos egy pöttöm kis kést vett elő, ami szinte picibb volt, mint maga a boríték, és felnyitotta a levelet. Amint kihúzta az aprónak hitt, aranyszínű virágokkal díszített, összehajtogatott lapocskát, az egyből elkezdte visszanyerni az eredeti alakját, és egészen addig meg sem állt a kitárulkozásban, míg a földig nem ért. Titos nagyot nyelt. Aki ilyen hosszú levelet ír, az nyilvánvalóan fontos üzenetet akar közölni, bár tekintettel a csillogó rózsadíszítésre, nem egy szörnyű dolgot fognak vele megosztani.

 Tudta, hogy sokáig fog tartani az olvasás, így feltett forrni teavizet, és közben elmosogatta a rózsafőzelék tányérját, a maradékot pedig kiöntötte egy kisebb tálkába, hogy majd odaadja pár kutyának. Ez után pedig a banántea filtert beledobta a gőzölgő vízbe, és mikor az kihűlt, beleöntötte egy bögrébe. Kényelmesen visszaült a székére, és szürcsölgetés közben kezdte végigolvasni a hosszú szöveget. Angyal írással írták, azaz kétszer annyi időbe telt Titosnak elolvasnia, mintha sima léleknyelven lenne megfogalmazva. Teázás közben próbálta kiszűrni a lényeget a dologból, ám már az első mondatban megtalálta a számára igazán fontosat:

 „Gratulációnkat ezúton is szeretnénk kifejezni a kedves, ifjú lélek számára. Az Ön kérelmét az angelus consecratio-ra a felsőbb vezetés engedélyezte.”

 Ezután pedig részletesen leírták, hogy az angelus consecratio mikor, hol, és milyen körülmények között fog lezajlani. Egytől egyig mindent közöltek Titossal. Például írtak arról, hogy kizárólag fehér ruhát vehet fel, pontosan nyolc és fél órát aludhat előtte, kötelező viselnie rózsafüzért, és nem húzhat alsóneműt. Persze ez csak pár volt abból a több száz rendkívül fontos, és megszeghetetlen szabályból, amit, ha nem tart be, a lelke az angyal és ember lét között fog ragadni. Azaz hibrid lesz.

 Titos boldogságában majdhogynem a kirepült az ablakon. A szeme fényárban táncolt és ajkait összeszorította. Talán csak félt, hogy, ha eltátja a száját, az öröm kiáramlik belőle, így hüledezés helyett inkább az asztalra roskadt, és maga előtt tartva újra elolvasta, mi van oda írva. „Gratulációnkat ezúton is szeretnénk kifejezni a kedves, ifjú lélek számára. Az Ön kérelmét az angelus consecratio-ra a felsőbb vezetés engedélyezte.” – ismételte újra és újra, és egyáltalán nem unta a dolgot. Mindig is sejtette, hogy eljön ez a nap, de nem hitte volna, hogy pont most, pont ma, mikor…

„Az angyali lét olyan, mint a gyertya munkássága. Égnie kell, de nem azért, mert annyira szeretne, hanem, mert az a kötelessége.” – Paulus szavai akaratlanul megint az elméjébe fészkelődtek és szinte azonnal elkezdték egyesével eloltani a boldogságának lángjait. Nagyon rosszkor érkezett ez a levél. Nem ma kellett volna. De nem is holnap. Az angyalok valóban nem tökéletesek ezek szerint – gondolta. – Hisz, ha azok lennének, akkor tudták volna, hogy elkéstek.

 Titos szemébe kövér könnycsepp fészkelődött a kétségbeeséstől. Ő tökéletes akart lenni. Olyan, mint amilyennek Paulust és Christmast is látta. Hibátlanság. Intelligencia. Gyönyörűség. Mind csak szemfényvesztés lenne ezek szerint? Azon járt az agya, hogyha a Menny egy nagy bűvész trükk, mint a földi lét, ahol a varázslatot nem ismerik, csak az átveréseket, akkor mitől jobb itt, mint ott? És most ő is egy szemfényvesztéssé fog változni. Ő is hazugság lesz. Mint ahogy a Menny maga. A hely, ami tartotta benne a lelket most kártyavárként omlott szét, és abban a pillanatban a könnyeit már nem volt ereje tartóztatni. Zokogott.

 Hiányzott neki Paulus. Hiányzott a mesterének a bölcs szava. Hisz biztosan tudott volna neki mondani valamit. Tanácsot adhatott volna. Segítséget. Valamit, amitől jobban érezhette volna magát. Titosnak imádkozni sem volt kedve. Ha valóban hamisak az angyalok, a vezérük miért ne lenne az? – gondolta és millió darabra szakította a levelet, ami tegnap még a boldogságának kulcsát jelentette volna. A papír fecnik porként szállingóztak a levegőben, úgy, mintha nem hatna rájuk a gravitáció. Ám mikor végleg lehullottak a földre, Titos már az asztalra roskadva bőgött.

 - Széttört a kártyaváram! Az én drága kártyaváram széttört! – Abban a pillanatban talán maga sem volt ura a szavainak, vagy éppen annál tisztábban még sosem gondolkodott. Mindenesetre egy dologban biztos volt: hogy most sír először azóta, mióta a Mennyországban van. Ha az élete mindössze egy regény lenne, Christmas nyilván azt mondaná, hogy: „Micsoda irónia! Azt hitte, élete legboldogabb pillanata lesz, mégis az lett a valaha volt legszörnyűbb esemény az életében.”

 - Úgy zokogsz, mint egy nyomorult kiskölyök! Hagyd már abba!

 Titos sietve felpillantott a váratlan jövevény hallatán. Ismerős volt neki a hang, de túl arrogáns és lekezelő ahhoz, hogy azonosítani tudja, így hát megfordult, de amit látott, attól csak még rosszabb kedve lett.

 Paulus a falnak dőlve kémlelte őt, és Titos félt belegondolni, vajon mióta áll ott.  Ám ami először feltűnt neki, az az volt, hogy valami gyökerestül megváltozott a mesterében. Vigyorgott. De úgy, ahogy még Titos nem látott angyalt vigyorogni. Nem tudta azt az arckifejezést semmihez sem hasonlítani. Boldogságnak nyoma sem volt a tekintetében, őrületnek annál inkább. Titos megijedt, és amikor jobban végigmérte a mesterét, vette csak észre, mit visel. Fekete ing és bőrkabát, valami olyasmi, amit a motorosok hordanak. A motorosok és a démonok.

 Titos szeme kerekre tágult, és rémületében felpattant a székről, majd ösztönösen hátrálni kezdett, ám nem jutott messzire, mivel hamar a konyhapultnak ütközött. 

 - M-mester… hát tényleg igazat mondott… tényleg engedett a csábításnak…

 Paulus nem válaszolt. Ehelyett fogott egy régi kulcsot, és felnyitotta a mellette álldogáló vitrint. Kettejük előtt egy polc tárulkozott ki tele mindenféle alkoholos itallal. Vodka, pálinka, whiskey és pár olyan, aminek Titos még a nevét sem tudta. Tétlenül állt, és egyidejűleg félelmével harcolva, azon törte a fejét, vajon mióta vannak ott azok az italok. Tekintve, hogy ő mindig is azt hitte, hogy az a szekrény üres, nyilván nagyon régóta. Ám nem kellett sokat várakoznia a pontos válaszért, mivel Paulus – mintha csak olvasott volna a gondolataiban – unottan megjegyezte:

 - Direkt erre a napra tartogattam ezeket. – Azzal le is vett egy üveget „Jack Daniels” felirattal. Titosnak ez a név valahonnan ismerős volt még földi mivoltából, de már nem igazán emlékezett arra, hogy mi is az tulajdonképpen. Egészen mostanáig.

 Paulus elballagott a remegő Titos mellett úgy, mintha tudomást sem venne a fiú rémületéről, és levett az aranyló konyhapolcról két kristálypoharat, majd töltött a barnás folyadékból. Titos mindezt némán figyelte, majd, mikor Paulus csaknem háromnegyedig megtöltötte a kristályt, mély levegővel próbálta beszívni magába a nyugalmat. Nem sikerült. Különösen, hogy részéről a levegőben minden keringett, csak békesség nem.

 Paulus felvette az egyik poharat, és az asztal sarkának támaszkodva Titos felé nyújtotta, aki csak a fejét rázta.

 - Ugyan már, Titos! Mindezidáig még a szentelt vízből is igazán szerény mennyiséget ittál! Épp itt az ideje annak, hogy megtudd, milyen is az alkohol igazi íze – győzködte Paulus.

  - Én… mármint egy angyal… vagyis én nem i-ihatok… ilyet – dadogott rekedten. Paulus tovább vigyorgott, de immáron elrugaszkodott az asztal sarkától és Titos felé battyogott, majd közvetlenül mellette nekidőlt a konyhapultnak kezében a két pohár Jack Daniels-szel. Titos arcára halálfélelem ült ki, mikor fejét a mestere felé fordította.

 - Ja, tényleg nem, de te még nem vagy angyal, ezt ne feledd – Titos képtelen volt nem észrevenni azt, hogy Paulusnak nem csak a ruhatára, hanem a szókincse is teljes egészében megváltozott. Régebben gyöngyszavakat használt. Amikor megszólalt az intelligencia és az értelem szinte áradt a szájából. Mindennek most hűlt helye. – Te hány évesen is lettél öngyilkos? Tizennégy? Tizenöt?

 - Tizenhat – javította ki Titos. Bár tisztában volt azzal, hogy Paulus csak hergelni próbája őt, hiszen nagyon is jól tudta, hány évesen halt meg.

 - És ittál már Jacket? – Titos újra csóválni kezdte a fejét. Egy pillanatra ugyan megfordult a fejében, hogy lódítson, de ez több szempontból is rossz lett volna. Először is a hazugság bűn, másodszor pedig így-vagy úgy, de Paulus ugyanazt válaszolta volna mind a két esetben, ami pedig nem más:

 - Igyál velem, Titos. Életünk utolsó együtt töltött napja a mai, és, mint jövendőbeli angyal, nem lehetsz velem olyan tiszteletlen, hogy ne add meg a búcsúzás módját.

 Titos idegesen beletúrt barna hajába, azt remélve, azzal is húzhatja az időt. Tudta jól, hogy a démonok és a bukott angyalok az érzelmi zsarolással próbálják elérni mindig a céljukat, és ha éppen nem a számára egyik legkedvesebb angyal állna mellette, talán képes is lenne elutasítani, de Paulussal nem tehette ezt. Képtelen volt rá. 

 Bólintott hát, és kivette a kezéből az egyik poharat, majd maga elé emelte. Ha megissza, egyből be fog rúgni, ez kétségtelen, tekintve, hogy eddig nem igen ivott még. Ám még mielőtt átadta volna magát a bűnös folyadéknak, megjegyezte:

 - Ön mindig annyi mindent tanított nekem. Engedje meg, hogy most, míg józan vagyok, hadd tanítsak én is valamit, mesterem – Paulus nem szólt semmit, így Titos megpróbált elég bátorságot meríteni, és folytatta: - A legtöbben úgy hiszik, hogy ha egy ember több szerettét is elveszíti, akkor csak még jobban megroppan. Ez hazugság. Én még soha nem vesztettem el a mai napig senkit sem, mégis azt mondhatom, egy valaki elvesztése, az ön elvesztése, jobban fáj, mintha az egész családomtól kéne elbúcsúznom. Talán ez azért van, mert mostanra a mester képviseli számomra családot. Az életem. A reményem. Tulajdonképpen az ön mivoltja adott nekem erőt ahhoz, hogy végigcsináljam az egészet. Lehet, hogy csak az elismerésére vágytam? Lehet, hogy nem is akartam angyal lenni? – Titos eltöprengett, és úgy érezte, most már nem is kimondottan Paulusnak, sokkal inkább magának beszél. Belül betűről-betűre újra és újra átrágta a szavait. Sosem mondott még ilyet a mesterének, viszont most, hogy az az erkölcsi pajzs, amely mindig is körülvette, széttört, Titos már nem látta értelmét annak, hogy a hallgatással alázkodjon meg előtte. Hisz ő már nem egy angyal.

 Paulus üveges tekintettel figyelte a fiút. Titos nem volt biztos abban, hogy teljesen megértette, amit mondott neki, de ami azt illeti, nem is igazán számított. Az italába pillantott. Valahogy az aranyló Jack Daniels színe pacaként volt jelen a Mennyország tökéletes színvilágában. Az alatt a kétszázhúsz itt töltött év alatt Titos még sosem látott ehhez fogható színt. Tiszta volt, és méltóságos, mégis tudta, hogy valójában mocskos és bűnös a tartalma. Igazi megtévesztés. Pont olyan, mint amit a démonok alkalmaznak. Mégsem kecmecelt sokat, maga elé emelte, és egy huzamra lehörpintette az egészet. A keserédes folyadék hamar szétáradt a testében, és a gyomrába érve mindennél forróbbnak érezte. A karamellás utóíz enyhén mardosni kezdte a torkát, és pár kortyot még félre is nyelt, amitől hangos köhögésbe kezdett és a pultnak támaszkodva próbálta felkrákogni azt a pár elcsúszott cseppet. Borzalmas. A Jack Daniels jóformán egy méreg volt Titos számára és pár szekundum elteltével már meg is érezte a hatását. A világ forogni kezdett körülötte és néha el-el homályosodott a látása. A konyhapult volt az egyetlen, aminek hála nem rogyott a földre, ám egy óvatlan pillanatban az izmai elernyedtek, ő pedig a földre csúszott. A hideg kő hűse és a whiskey forrósága élet-halál harcot vívtak a testében, amit egy nyögéssel jelzett. Nehezen ugyan, de sikerült Paulus felé fordítani a fejét. Az ő pohara még mindig tele volt. Egy kortyot sem ivott, ehelyett leereszkedett Titos mellé, és a zsebéből előhúzott egy cigarettát és a fiúnak nyújtotta.

 - Ettől majd jobb lesz – mondta elszántan. Titos a fejét akarta rázni, jelezve, hogy nem kér most már semmit, de hamar rájött, a testét immáron képtelen uralni. A kezei akaratlanul a csikk felé nyúltak, és mire észbekapott, már rég a szájában tartotta. Paulus meggyújtotta egy öngyújtóval, és Titos magába szívta az a gusztustalan, tömény, nikotinnal teli füstöt, amely egészen a tüdeéig körbevándorolt a testében. Paulus kihúzta a fiú szájából és letette maga mellé a füstölgő nikotintömeget. Titos már a beszívása óta csakis azt várta, hogy megannyi köhögés között ki tudja fújni, ám még mielőtt ezt megtehette volna, két hideg ajkat érzett a száján. Paulus volt az. Megcsókolta őt.

 Titos szemei tágra nyíltak, és erőltetetten próbálta magában tartani a füstöt, hogy még véletlenül se fújja bele a mestere szájába, de hamar feladta a küzdelmet. Óvatosan kifújta és szinte már-már kényszerítette magát arra, hogy ne köhögjön. Paulus most már nem vigyorgott, ehelyett mélán mosolyogva eljátszadozott Titos ajkaival.

 A fiú immáron nem is állt ellen. Mi több, még élvezte is. A mestere erőteljes, mégis finom és lágy csókjai mindennél kellemesebb érzést kölcsönöztek Titosnak. Így hát elengedte a testét és viszonozta. Akkor már a Jack Danielsnek hála tulajdonképpen semmi sem járt a fejében. A tízparancsolat és a bűn fogalma összemosódott az elméjében, míg végül már hűlt helyük volt. Mindezek ellenére egy dologban biztos volt: nem akarta, hogy ez a pillanat elmúljon. Örökké a konyhában akart csókolózni Paulussal. Ám pont, mikor erről tökéletesen meggyőződött, a fiú teste távolodni kezdett tőle. Titos kétségbeesetten figyelte, ahogy a mestere feláll, és hátat fordít neki, majd az ajtó felé indul.

 - Ne menjen el! Hisz azt ígérte, magával visz!

 Paulus ezt már talán meg sem hallotta. Titos arra lett figyelmes, hogy az acélbakancs kopogása egyre távolabbról és távolabbról hallatszik, míg végül a csend el nem nyelte az utolsó nyomát. Elment. Ott hagyta őt. Egyedül. Örökké.

 Két esztendő telt el, mire Titos angyallá vállhatott. Mivel a Mennyben rendkívül gyorsan szalad az idő, ezért Titosnak ez a két év pár földi napnak felelt meg. Ám ezek a napoknak hazudott évek megkeserítették az életét. Paulus emléke felzaklatta őt. Hiányzott neki a whiskey, a cigaretta és az a felejthetetlen csók. Hiányzott neki a bűn maga, és a világ, amelyet Paulus feltárt előtte, nem hagyta nyugodni. Ezrek vették körbe, mégis anélkül az egy nélkül magányos volt. És a magány a Mennyországban különösen elviselhetetlen.

 Egy nap Titos úgy döntött, kinyitja újra a vitrint, előveszi ugyan azt a Jack Daniels-t, és egészen addig issza, amíg bukottá nem nyilvánítják. Hiszen ő nem bűnt követ el. Egyszerűen csak elindul felkeresni a bűntársát. 

Tetszett? Iratkozz fel!
Kérsz még? Csatlakozz hozzám facebook-on!
Kérdésed van? Tedd fel ask.fm-en!