2015. augusztus 19., szerda

4 +1 mű, amiktől teljesen máshogy tekintesz majd Japánra

 Japán. A felkelő nap országa. Nekünk, átlagos európaiaknak általában egyből a nyugodt légkör, a szigorú illem, és a precizitás jut az eszünkbe, ha jellemeznünk kéne a japán embereket. Persze, hiszen oly messze van, hogy mi mindössze csak annyit kapunk a szigetországból, amennyit az akar, és a felszín alatt meghúzódó, szégyellnivaló dolgok szinte sosem kerülnek napvilágra nálunk. Mégis van pár ember, aki komolyan kutakodik a téma után, és nem csak hallásból ítéli meg Japánt. Ez vagy te. Te, mert ezt a cikket olvasod, azaz mégiscsak érdekel a dolog. A jég alá befagyott mocsár, ami ugyan olyan aktív, mint a felszíni élet. 

 Japán azoknak a problémáknak a tripláival küzd meg naponta, amit mi is átélünk, csupán enyhébb formában. A női egyenlőtlenség. Az iskolai bántalmazások. A fiatalkori öngyilkosság. Ezek mind-mind Japán leges-legnagyobb nehézségei, amiket olyan nehéz megoldani számára, mint amilyen könnyű fenntartani. 

 Tehát lássunk 4 +1 művet, melyek cseppet sem kívánják, hogy a nézői a fluff shoju mangákból kapott álom japánt higgyék a valóságnak.


Az odaadó japán nők, akik bármit (túl sokat is) megtennének a férjükért, és a családért. 

 Hmm… néztetek valaha animéket? Japán sorozatokat? Akármit, ami japán? Ha igen, akkor jobb esetben láthattátok, hogy a történet egyik mellékszereplői, az „anyák”, mit csinálnak abban a pár másodpercben, amikor mutatják őket. Mosogatnak. A konyhában vannak. Kötényben. Egyszóval azt teszik, amit ideálisan a japán társadalom szerint minden háziasszonynak tennie kell. A legtöbb nő jobb esetben még ki tudja járni a főiskolát, bár gyakori, hogy már a közben megházasodnak, és onnantól kezdve vár rájuk az otthonnak hazudott börtön. Ritkán mennek egyetemre, még ritkábban tudnak elhelyezkedni. Japánban nem igazán szeretnek alkalmazni családos nőket, így a hölgyeknek választaniuk kell: vagy szülnek (ami kétségtelenül a sokunk egyik legnagyobb vágya), vagy dolgoznak? Kettő az együtt nem nagyon megy – ha mégis, akkor csak még több szenvedés vár rájuk.
 Persze a lelkes, dolgozó, szingli Japán nőknek is megvan a maguk baja rendesen. Sok munkahelyen nem igazán alkalmaznak idősebbeket, és a munkák lényeges részét próbálják részmunkaidőben megvalósítani, hogy fiatal, lehetőleg diáklányoknak adjanak állást. Tökéletes példák erre a kávézók, bolti eladók – egyszóval minden, ahol emberekkel érintkezhetsz. A csinos kis japán csajszik vonzzák az ügyfeleket/vásárlókat, különösen a férfiakat. Az idős nőknek meg marad a piszkos munka, mint mondjuk a gyárak. 

Mint mondtam van esély rá, hogy egy nő elhelyezkedjen teljes állásban, pl.: mint orvos, viszont ehhez nyilvánvalóan egyetemre kell járnia, és utána minden erejét a munkára kell fordítania. Egyszóval no szülés, no gyes, no család. Megjegyzem, sok japán (és most nem feltétlen nő) már nem is tervez magának családot, sőt, még párt sem keres – de erre majd egy másik cikkben. 

 1. Natsuo Kirino – Kín c. könyve, mely megnyerte a Japán Bűnügyiregény-írók Nagydíját, pont ezzel a témával foglalkozik – és tökéletesen csinálja. Sokkoló, abszurd, lebilincselő alkotás. Az elolvasása után még jó pár napig –hétig gondolkoztam az egészen. Annyira nyomasztó, mégsem mondanám se horrornak, se bármi ilyesminek. Nekünk, Európaiaknak annyira elképzelhetetlenül brutális a Kín világa, hogy talán még nagyobb is ezáltal számunkra az élmény, amit nyújt. 
Krimi kedvelőknek, és a japán iránt érdeklődőknek egyaránt tudom ajánlani. Nem fogjátok megbánni. – Csak úgy zárójelben megjegyzem, hogy a Kín az egyik kedvenc könyvem. 

Történet:
„Kirino többszörös díjnyertes regénye egy csendes tokiói kertvárosban elkövetett gyilkossággal kezdődik. Jamamoto, a kisgyermekes anya, aki éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, megfojtja erőszakoskodó férjét, majd kolléganőitől kér segítséget, hogy megszabaduljon a holttesttől, és eltüntesse a gyilkosság nyomait. Az intelligens és hidegvérű Maszako veszi a kezébe az irányítást, de hamar rájön, hogy ez a gyilkosság csupán a kezdete egy félelmetes útnak, amely a japán társadalom legsötétebb bugyraiba vezet…

Kirino regénye egyszerre irodalmi remekmű, mely megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. Nincs az a véres amerikai nagyvárosi erőszaktörténet, amely fölvehetné a versenyt a Kín iszonyatával.”


 Olyan fiatalok, akik szívük szerint meg sem születtek volna 

 Japán másik legnagyobb problémája a tinédzserek helyzete. A szigetországban vállnak
öngyilkossá a legtöbben a fiatal korosztály közül, és ennek oka nem más, mint az idzsime (いじめ). De mi is az az idzsime? Nos, az idzsime komoly munkahelyi, de főként iskolai zaklatást jelent. Míg a munkahelyeken a „levegőnek nézés” elve valósul meg nagyrészt, addig az óvodáktól kezdve egészen a középiskoláig a gyerekek egymást komoly, súlyos eszközökkel bántalmazzák. 

 Az idzsimében egy nagyobb közösség – iskolák esetében az osztály – kínoz egy diákot. Megverik, megalázzák, kukába dobják, a fizikai –és a verbális bántalmazás minden fajtáját és verzióját megpróbálják kiélni az illetőn – és nem ritka, hogy meg is örökítik társuk szenvedését. Gyakran próbálják öngyilkosságra sarkallni, ami nem ritkán be is következik. Hiszen nincs olyan ember, aki ezeket a szenvedéseket el bírná viselni. 

Szerencsére nem egy mű van, amelyeket, én, mint dokumentumfilm vettem számba erről a dologról. 


2. Life (manga adaptáció)

Történet: Cselekményleírás! 
 A történet főhőse Shiiba Ayumu, aki legjobb barátnője, Shinozuka, elvesztése után kétségekkel
kezdi meg a felső gimnáziumot. Képtelen elsuhanni a fölött a tény fölött, hogy a város legjobb gimnáziumába Shinozuka segítségével tudott csak bekerülni, aki idejét rá áldozva korrepetálta őt. Ayumu és Shinozuka együtt szerettek volna leérettségizni, de Shinozuka végül nem került be az iskolába, és ezért barátnőjét hibáztatva véget próbál vetni az életének. 

 Ayumu egészen addig gyűlölte magát, míg az új iskolájában meg nem ismerkedik Anzai Minamival, aki mellett újra boldog lehet. Minami és Ayumu barát esküt kötnek, hogy sosem fognak egymásnak hazudni, ám, barátságukba csúnyán közbeavatkozik az őrült Katsumi, Minami kedvese. 
 Mikor Minami megtudja, hogy Katsumi és Ayumu közt valamiféle viszony volt, a lány eldönti, hogy bosszút áll, és ezzel megkeseríti egykori legjobb barátnője életét. Ayumu megtudja, milyen érzés az iskolai pokol, és mindenféle segítség hiányában választania kell: vagy küzd az idzsime ellen, ami éri őt, vagy meghal. 
 Ez a live action igazán jól bemutatja a japán diákok nyomorúságos helyzetét. Nagyon elgondolkodtató sorozat, ami kellően feltárja az zsarnokoskodás minden árnyalatát.

Trailer




Az idzsimét persze több szemszögből is meglehet közelíteni. Monjuk itt van a  Kokuhaku c. film

Történet:
" Yoko Moriguchi egy középiskolás tanárnő. 4 éves kislányát holtan találják az iskola medencéjénél. Élete romokban, a rendőrség véletlen balesetnek könyveli el a halálesetet, azonban Yoko tudja, hogy valaki szándékosan tette! 

Valaki az osztályából a felelős a kislánya haláláért és Yoko azt is tudja, hogy melyik az a diák. Elhatározza hát, hogy HIV vírust fecskendez az iskolatejbe, amit az a bizonyos tanuló meg fog inni, majd pedig elmond mindent! A diákok élete innentől kezdve kész rémálommá válik! Vajon ki a gyilkos?”

 Őszintén megmondom, a Kokuhaku esetében pozitívan csalódtam a japán filmgyártást illetően. Azért valljuk be, a nem arról híresek, hogy olyan jó filmeket gyártanának (különösen, mikor a színészek már-már megszállottul szimulálni akarják az anime mimikákat), viszont kétségtelen, a thriller –horror képességük továbbra is a csúcson van. Ebben a filmben az előbbi kategória érvényesül. Egy kemény thriller-drámáról beszélünk, ami egyben kellően nyomasztó és sokkoló – mindezt vér nélkül szinte. Rég láttam már a filmet, de terveim közt van újra megnézni, mivel bámulatos alkotás.

Trailer




4. Az idő partjain – Ruth Ozeki

Történet
 „Vajon hogyan fér meg egymás mellett a testi és lelki terrort átélő japán iskoláslány, az írói válsággal küzdő Ruth, a buddhista apáca és a mosómedve-támadást túlélő macska története? Hogyan változtatja meg a szereplők életét mindaz, ami a múlt ködéből felbukkan? Mit tehet gyötrődő rokonai lelkéért halála előtt a vén Dzsiko? Vajon mit jelent az időben létezés és hogyan segíthet a buddhizmus vagy a modern fizika, esetleg egy kamaszlány kegyetlen naplója ennek megértésében? 

 Ruth Ozeki ezekre a kérdésekre keresi a választ. Ő maga amerikai apa és japán anya gyermekeként született. 2010 óta zen buddhista pap. Ha mindezek után az olvasó azt gondolja, hogy a névazonosság nem véletlen, akkor egy időre érdemes a könyv visszatérő motívumát felidézni: a kettő „nem ugyanaz, de nem is más”.

 Őszinte leszek: ez a könyv nekem nem tetszett. Nem is olvastam végig, de ez legfőképpen a lassú kibontakozás, és az írónő (számomra) idegesítő E/3-as fogalmazása miatt volt. Nem tudtam azonosulni a történettel már az elejétől fogva, és ez így is maradt. Viszont, ha téged érdekel az idzsime téma, akkor feltétlenül olvasd el. Ahogy nézem a véleményeket főként csak engem akasztott ki a túlbonyolított írásmód – és váltig állítom, hogy ez a fordító lelkén szárad. 



+1 Another

Történet
 „1972-ben egy Misaki nevű tanuló járt az Északi Yomiyama Általános Iskola kilencedik
évfolyamának hármas osztályába. A fiú nagy népszerűségnek örvendett az osztályában, egyaránt szerették a diákok és a tanárok is. Szinte mintatanulónak számított, aki még a sportokban is kiválóan teljesített. De nem sokkal azután, hogy elkezdte a kilencediket, meghalt. A tragédia híre mindenkit sokkolt. Viszont egyszer csak valaki azt mondta a fiú székére mutatva, hogy Misaki itt van, nem halt meg. Attól a naptól fogva a hármas osztály úgy viselkedett, mintha elhunyt osztálytársuk még mindig élne. Ezt a színjátékot egészen ballagásig folytatták. Az igazgató még azt is elrendezte, hogy Misakinak is legyen széke a ballagási ceremónián. Ám ezzel a szerencsétlenséggel nem is gondolták, mi vette kezdetét.

26 évvel később, 1998-ban egy Kouichi Sakakibara nevű srác szintén a hármas osztály tanulója lesz. Családi okok miatt érkezett Tokióból Yomiyamába, ahol most nagyszüleivel és nagynénjével él együtt. Édesanyja fia születésekor halt meg, édesapja pedig jelenleg Indiában dolgozik. Kouichi tüdőbaja miatt nem tud máris iskolába menni, így a helyi kórházban gyengélkedik. Az osztály nevében páran meglátogatják a fiút, akit a viselkedésük gyanakvással tölt el. Ezt az érzést csak növeli, hogy még aznap találkozik a kórházban egy Misaki Mei nevű, rejtélyes lánnyal, aki egy szemkötőt visel a bal szemén. Pár nappal később, mikor iskolába megy, kiderül, hogy Mei az osztálytársa. A többiek nagyon kedvesen fogadják, de mégis szembetűnik neki az osztály furcsa viselkedése. Sakakibarában több kérdés is felmerül, amelyekre előbb-utóbb választ kap.”

 Habár maga az alapkoncepció horror, de lényeges szerepe van benne megint csak az iskolai kirekesztésnek. Itt főként a munkahelyeknél említett „levegőnek nézés” elve érvényesül, ám a végén, mikor bedurvulnak az események, megfigyelhetjük, hogy ki-hogyan támadja az általa hibáztatott személyt. 
 Amellett, hogy egy rendkívül lesújtó horrorról van szó, a megbújó pszichológiai háttér se semmi. Igazi műalkotás, amit még évekkel később is öröm visszanéznem. Hátborzongató, rideg és ezzel együtt még kegyetlen is – és megint csak szinte vérmentesen.


Trailer


Na és szerintetek melyikek a legjobb művek, melyek rávilágítanak a japán társadalom hibáira? Írjátok meg nyugodtan, mert tényleg érdekelne! :)


Tetszett? Iratkozz fel!
Kérdésed van? Tedd fel ask.fm-en!


2 megjegyzés:

  1. Érdekes cikk volt, le is töltöttem most a Kín c. könyvet, és a Kokuhakura is sort kerítek valamikor :D Egy dolgot viszont megemlítenék, amit nem volt túl bölcs dolog leírni, pláne, ha egy olyan kultúrát szeretnél bemutatni, amiről a legtöbb embernek fogalma sincs, vagy csak a felszínét kapirgálják. Idézem: "Azért valljuk be, a japók nem arról híresek, hogy jó filmeket gyártanak". Ezzel nem értek egyet, de nem is lenne semmi baj vele, mindenkinek megvan a saját szubjektív véleménye - de ettől a felesleges japózástól olyan ellenszenves, tudatlan, rasszista, és előítéletes hatást kelt a mondat. Ha valaki egy külföldi kultúráról szeretne írni, amihez semmi köze, akkor szerintem elengedhetetlen a pártatlanság, és ahogy a feketéket se niggerezi le az ember, addig a japánokat se kéne japózni. Egyszerűen olcsó lesz tőle a szöveg. Egyébként szép munka, kár volt ezzel elrontani :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia, hát én ezt egyáltalán nem sértésnek szántam. Számomra a japánok japózása olyan, mint az amerikaiak amcsizása. Megjegyzem, szerintem inkább a "sárga" "ferde szemű" "kínai" az, ami igazán bántó. Illetve, ha japánoztam volna, akkor az szóismétlés is lenne. Megfontolom, hogy kijavítsam-e. (mellesleg nem azért mondom, de hozzám elég közel áll a téma, mivel én félvér vagyok, és nagyon jól tudom, milyen, ha valakit a származása miatt támadnak)

      Törlés

Layout by Breath